Time of Your Life, Part 1-2. Újra Joss írja, viszont a pihenő Jeanty helyett Karl Moline a rajzoló. Ez utóbbit azért meg kellett szokni, annyira beépültek már Jeanty figurái. Nehezen kapott el engem az új story-arc, meglepő módon. Hanem aztán a #17-ben egyszer csak jött pár mondat, pár jelenet, és zutty, megvett.
Előbb a szórakoztató pillanatok: Xander és a KentaurDawn - fantasztikus. (Lesz valami...?)
Buffy és Fray párbeszédei a legjobb Joss-humort hozzák, a kulturális és angol nyelvbeli különbségekkel, a Slayer világ eltérő látásával. "Buffy Summers is dead." "Occasionally."
A lényeg azonban: Na most akkor mi van?!
Vak és süketként persze nem jöttem rá az utolsó képig, hogy Willow a "madwoman". Miközben a (túlzottan) papírforma, azaz Dru nem lehetett, hiszen tök más volt. De ez most Dark W, vagy milyen? Ő kreálta ezt az univerzumot? Vagy ő a túlélője a nagy csatáknak, ahol mindenki más, az összes slayer is elhullott? És most akkor mit akar? Helyrehozni a dolgokat? Jó, gonosz? Mindenesetre kétszer mondja még a jelenben: "This is my fault."
(Nem szoktam elolvasni a kommentelők elemzéseit, de most utólag megtettem, megnéztem, miket írnak az epizódról a whedonesque-en. Jó játék.)
Buffy pedig ismét az egyedülléttel kell küzdjön, meg azzal, hogy amiért harcolt, az úgy tűnik, hogy nem jött be, hiszen egy (fél) slayer van a világon. Hova lett az általa (és Willow által!) teremtett univerzum...
Fray-re is nagy dolgok várnak, ha már egyszer Joss odavitt minket.
(És mi az a Battle of Starbucks? Red herring?)
Megjegyzés: Lelkes benyomásaim a Season 8 első részétől kezdve a brownhogue-on, buffy tag alatt.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.