A legnagyobb és legjobb vámpír-mozik egyike. A Browning-féle Dracula, Murnau Nosferatu-ja és az Interjú, valamint a Vámpír árnya jutnak ilyenkor eszembe még. (Honorary mention: Vámpírok bálja, Polanskitól.)
A Nosferatu-filmek sötétsége és komolysága idéződhet fel a két 12 éves gyermek (bár egyikük már nagyon régóta 12 éves...) történetében. Az író Lindquist nagy találmánya, hogy egy lepusztult svéd lakótelepre helyezte a történetet, ahol a hosszú éjszakákat hozó hideg északi télben minden felnőtt alkoholista és pszichopata, és minden gyerek sérült, beteg lelkű. Mindenki reménytelen és kilátástalan.
És magányos mindenki (vámpír alap-toposz), legjobban talán egy fiú, Oskar és egy "lány", Eli. Megszeretjük őket, pedig Oskar meglehetősen szociopata, és az őt vegzáló osztálytárs leszúrásáról fantáziál, Eli meg szemünk láttára tép szét brutálisan néhány embert. A magányból született bizarr barátságuk valódi érzelmeket hoz ki kettejükből (mások nem is képesek erre ebben a sivár világban). Ezek az érzelmek, a szeretetért való kétségbeesett vágyakozásuk, valamint Kare Hedebrant és főleg az Elit játszó Lina Leandersson ragyogó alakítása miatt szeretjük meg őket, szorítunk nekik, örülünk menekülésüknek - még ha esetleg az is kilátástalan. Az utóbbi évek egyik legjobb filmje, evvel nem mondok sokat.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.