Egy megdönthetetlen rekord. Hétszentség. John Isner három játéknapon át ívelő csatában verte Nicolas Mahut a wimbledoni 18-as pályán 6-4 3-6 6-7 (7-9) 7-6 (7-3) 70-68 arányban. A mérkőzés tiszta játékideje 11 óra 5 perc, de a döntő szett (hasonképpen felfoghatatlan) 8 óra 11 perce is már önmagában több, mint az eddigi leghosszabb teniszmeccs a történelemben. Isner 112 és Mahut 103 ásza is több, mint amit valaha ütött bárki, és persze a 183 gém, valamint a 980 lejátszott pont is örök csúcsnak tűnik.

Különösen a második nap közel 7 órás etapja volt gigászi, amikor már mozogni is alig tudtak (bár Isner ha friss, akkor is úgy néz ki), és mechanikusan mentek előre, de még wc-szünetet sem kértek, hogy meg ne törjön a varázs. Kísérteties, felemelő, hátborzongató, hősies is volt egyben. Mindezt a két játékos kitartásán, szívósságán, szívén kívül a stílusuk tette lehetővé. A hatalmas szerváik miatt füvön eleve nehezen breakelhetők, de egy klasszis is megremeg egyszer-egyszer. Ők viszont ezzel a flegmának, halál nyugodtnak tűnő stílusukkal végig tartani tudták a szervát, nem zökkentek ki az automatikus mozdulatsorból. Több mint 160 game ment zsinórban break nélkül. Tényleg úgy tűnt, örökké tart. De jött két-három váratlan Isner alapvonal-ütés, és 665 perc után vége lett. Harcosok. Hősök. Legendák lettek.

Mellékszereplő hős: Mohamed Lahyani, a vezetőbíró, akinek mindezt a székben ülve kellett végigcsinálnia, de azt mondta, a koncentrálás miatt fel sem vette, és egyébként is turista osztályon szokott repülni, úgyhogy ez smafu.

Azt hiszem, ezek után nem vetődik fel, hogy Wimbledonban is bevezessék a döntő szett tie-breaket.