Öt 14 éves fiú és egy lány viharos, érzelmes, kalandos találkozása filmmel, szörnyekkel, felnőttekkel, egymással, élettel és halállal. 1979-ben járunk, éppen a Harmadik típusú találkozások és az E.T. között - az első pillanattól kezdve a két legfőbb viszonyítási pont. Mintha egy korai Spielberg-filmet néznénk, és ez nagyon jó érzés. Most viszont Spielberg a producer, egy régi lelkes tanítványa, Abrams az író-rendező. Tulajdonképpen a legvégéig egy egészen zseniális és imádnivaló mozit nézünk, ami az év filmje lehet. A végén a bátorság, a hit vagy az ötlet hiányzik Abramsből, hogy ne egy ilyen kiszámítható grand finálét tegyen oda, hanem esetleg maradjon jobban a gyerekeknél - ezért kicsit kár.
Viszont ami nem kérdéses: frissítő a mai zsáner/akció mozik világában, hogy szerethető és valós karaktereket látunk, valós érzelmekkel, összeszedett és értelmes történetmesélést. Hová tűnt mindez az elmúlt harminc évben? És a gyerekek! Riley Griffiths, a zombifilm lelkes rendezője, Ryan Lee, a show-t néha lenyúló robbantós, Gabriel Basso, a hányós detektív és betoji Zach Mills. Meg a két fantasztikus főszereplő: Elle Fanning tényleg baromi tehetséges, csodás minden pillanatban a vásznon (a Somewhere-ben is milyen jó volt!), bármi lehet belőle felnőttként. Joel Courtney (mint egy új Elliott) ártatlan, tiszta, megkapó.
A film önmagában is az év egyik legjobbja, már előre is, de az is nagy érdeme, hogy nosztalgikus érzéseket kavar egy olyan kor iránt, amikor kicsit más volt a filmkészítés, és arra késztet, hogy elővegyük a korai Spielberg-klasszikusokat, meg mondjuk a szintén tagadhatatlan elődöt, a Stand By Me-t.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.