BrainDead: Ha nem a King-házaspár csinálja, fel sem merülhetett volna, hogy ilyesmit a CBS-n bemutatnak, ráadásul még végig is megy az évad. De szerencsére így láthattunk egy kellően beteg, összeesküvés-elméletes, biohorroros poiltikai szatírát, ami egészen különleges móka volt. Kiváló volt a főszerepben egyik kedvencem, Mary Elizabeth Winstead, nagyon jó volt ilyenben és így látni.
Ófærð / Trapped: Izlandi krimi egy, a vihar miatt (a sorozat nagyobb részében) elzárt kikötővárosban. Pontosan olyan iszonyú jó, mint amiben a leírás alapján reménykedhettünk. A Fortitude műfajkavalkadjával ellentétben ez egyértelmű nordic krimi, nagyszerű sztori, nagyszerű színészek (érthetetlen, hogy ezt hogyan csinálják 300 ezer emberből az izlandiak).
Gilmore Girls: A Year in the Life: A régóta várt folytatás a Netflix 4*90 perces kiszerelésében. A nosztalgia-faktort kiválóan hozta. A három fő karakter, a három Gilmore fejlődése, változása, motivációja néha megbicsaklott, a sztori néha megkérdőjelezhető volt, de ha minden tökéletes lett volna, akkor még mindig zokognánk, hogy miért is van vége. (Todd VanDerWerff nagyszerűen írja le, hogy milyen is.) A hírhedt utolsó négy szó meglepő volt, azonban végül is szervesen és logikusan következett, azt hiszem, ezzel semmi bajunk nem lehet. A mellékszereplők cameói volt, hogy jobban, volt, hogy gyengébben sikerültek: messze a legjobb Liza Weil vendégszereplése volt, illetve a Life&Death Brigade teljesen váratlan és feelgood jelentsora a fináléban.
Westworld: Az HBO új, ambíciózus gigaprodukciója rendkívül bonyolult, néhol ön-farkába harapó, önmagában elvesző, aztán az utolsó részre csak-csak összeáll egyfajta egésszé, és persze végig rendkívül élvezetes. Nagyszerű színészek (azok a váltások analízisben, főleg Evan Rachel Wood-tól!), több síkon értelmezhető és követhető és elemezhető narratíva. Teremtés, identitás, emlékezés. Csak 2018-ban folytatódik, és minden bizonnyal egészen új utakon megy majd tovább.
The Crown: A Netflix gigadrága sorozatot kezdett Erzsébet királynőről (a másodikról), és mind a kritikai, mind a közönségsiker meg is jött. Peter Morgan a showrunner, aki immár karriert épített a jelenlegi királynőből, de mivel tartja a nagyon magas színvonalat most is, szavunk sem lehet. Claire Foy (akit imádtam a Wolf Hallban Boleyn Annaként) feladata nem is lehetne nehezebb: egy passzív, érzelmeit leplező, mindig uralkodói arcot viselő nőt kell alakítania úgy, hogy mégis izgalmas és érdekes legyen. És sikerül neki!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.