Nyerhettünk volna egy érmet (kellett volna), de Pars Krisztián mindent elrontott, amit csak lehetett, a döntőben, és ez nekünk szomorú, neki hatalmas csalódás. Lesz jobb, nagyon fiatal még.

Kenenisa Bekele megnyerte, naná, itt nem lehetett az, ami a nőknél, mert Tadese (eritreai, de úgy tűnik, okés az etiópokkal) olyan iramot ment 7 kilométeren keresztül, hogy csak Kenenisa maradt, aki aztán szokásosan szuverén módon megoldotta az utolsó kört. A női 100 pedig megint a legvigyoribb, legfogszabályzósabb leányzóé lett, Shelly-Ann Fraser Peking után itt is nyert, egy hihetetlen rajttal - ennek a csajnak nagyon jó feje van ehhez a játékhoz.

Egyébként pedig egy szekérderéknyi olyan győztes, aki így-úgy, de hosszú évek után már nagyon megérdemelte, hogy végre aranyat kapjon, nagyon járt neki: Rogowska, Marta Dominguez, Idowu (kirobbanó állapotban volt), Sanya Richards (már kezdett kínossá válni, de itt most nem rontott el semmit), Ezekiel Kemboi, és a legnagyobb sztori, részben mert a hazai ember: Steffi Nerius nyerte a gerelyt, a német aranyat, pályafutása legvégén, amikor éremesélye is alig volt már, de elsőre dobott egy nagyot, aztán kiszurkolta. Tündérmesék.

Jelena Iszinbajeva, a drága, pedig kiesett sikeres kísérlet nélkül, 6 év után egy ilyen szerintem belefér, nem volt jó állapotban egész idényben, kockáztatott, vagy első, vagy utolsó, a B változat lett. Amiért (is) imádnivaló, hogy hogyan pityergett, hogy megvan benne a szenvedély még mindig, ahogy zokogott Pekingben tavaly, csak éppen az érzelmi skála másik végén. Óriás.