The Little Girl Who Lives Down the Lane (1976): Egy 13 éves lány él egy New England-i kisváros szélén egy nagy házban, költő apjával - de még mielőtt kiderülne, már sejtjük, hogy ez utóbbi nem igaz. Apuka öngyilkos lett, anyukát még előtte maga a leány mérgezte meg, és a hulla most a pincében van... Ehhez jön egy amatőr bűvész srác, akiből barát és társ lesz; egy szaglászó ingatlanos, akiből viszont hulla; és annak pedofil fia, aki a lányra vadászik. Túlzásnak tűnik? Mégis egy jól összefogott kamaradarabot csinált ebből a Budapesten született Nicolas Gessner, ami bármennyire is zavarba ejtő, hihetetlen és amorális, mégis szórakoztató és elgondolkodtató. Az utóbbi a gyerekek jogait és ember számba vételüket felvető kérdések miatt.
Jodie Foster 14 éves ekkor (milyen jó, hogy gyerekeket nem húszévesek játszottak), egészen furcsa, hogy már túl a Taxisofőrön, de még két Disney-bolondság előtt. Magabiztos, erős, rejtélyes, kemény - mind a karakter, mind a színészi játék. Ural minden pillanatot, nem egy gyerek-alakítás. A pár másodperces meztelen jelenetben nem őt látjuk, hanem 18 éves nővérét. Furcsa ma már Martin Sheent egy hideglelős pedofil szerepben látni (következő mozifilmje már az Apokalipszis lesz!), de persze nagyon jó ő is.
Az utolsó jelenet, mely ragyogóan megkomponált egyébként, számomra nem annyira egyértelmű, mint sok kritikusnak és elemzőnek. Kissé rejtélyesebbnek érzem, hogy mi is volt az eredeti szándéka a lánynak... A film egy háromperces premier plánnal végződik: szól a Chopin E-moll zongorakoncert, háttérben lobog a tűz, Jodie pedig csak néz, néz.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.