Oscar előtt a két legjobb filmről, amit az elmúlt hetekben láttam, és sajnos az egyik semmi, másik nem sok szerepet játszik majd ma éjjel.
A My Week with Marilyn miközben jól megírt, jól rendezett, az 55 évvel ezelőtti Angliát és a filmforgatást nagy részlethűséggel bemutató film, úgyis azon áll vagy bukik, hogy Marilynt hogyan tudják megjeleníteni. A siker némileg váratlan és hatalmas! Michelle Williams fantasztikusat egyensúlyozik a jól ismert sztár-pózok, a bizonytalanság, elveszettség, idegbaj, valamint a gyermeki naivitás között. És bemutatja azt is, hogy maga MM hogy próbált zsonglőrködni mindezzel: "Shall I be Her?" A többiek is jól működnek, Redmayne, Cooper, Wannamaker, Jackson, Carter; a brit színésznők két távoli generációja, a mindig hibátlan Judi Dench és a még hosszú hajú Emma Watson. Na meg Kenneth Branagh, aki egy szórakoztató Olivier-karikatúrát ad, és aláhúzza a film egyik vezér-bonmot-ját: a nagy színész, aki filmsztár akart lenni, és a filmsztár, aki nagy színésznő akart lenni. Monroe jutott közelebb a célhoz.
Bónusz: Csodálatos korai fotók a Griffith Parkban, 1950-ben. Ez igen.
A Drive némi döbbenetemre valami technikai kategórián kívül nem kapott semmi jelölést... Egy semmi különös alapötletből lett az európai rendezővel és a jól eltalált főszereplőkkel egy filozofikus, egzisztencialista akciófilm, ami a 60-as és 70-es években gyökeredzik, talán leginkább Melville és Delon Szamurájában. Stílusos, ütős, elgondolkaztató, szórakoztató, melankolikus - egy, a filmiskolákba kerülő liftes jelenettel.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.