Rettenetesen drukkoltam neki, hogy meglegyen a Garros is. Egyfajta csoda, ebben az őrült mai női teniszben: egyrészt maga a karrier-Slam, másrészt az a kiegyensúlyozottság és színvonal, amin idén Marija játszik. És az az út, amin végigment: 2008 után vállműtét, egy éves kihagyás, újra kellett tanulni játszani, de legalább is szerválni. Aztán jött Hogstedt, az új edző, aki kulcs ebben a sikerben, kulcs Sarapova salakjátékának átalakításában, türelmesebb, okosabb lett, de a fanatizmusa nem csökkent.
''I could have said, 'I don't need this. I have money; I have fame; I have victories; I have Grand Slams.' But when your love for something is bigger than all those things, you continue to keep getting up in the morning when it's freezing outside, when you know that it can be the most difficult day, when nothing is working, when you feel like the belief sometimes isn't there from the outside world, and you seem so small. But you can achieve great things when you don't listen to all those things.''
A pályán is ezt a fanatikus elszántságot, a már-már "autista", mindent kizáró koncentrálást, a "vak" határozottságot szeretem Sarapovában. Ahogy hasonlóakat szerettem anno Szeles Mónikában is, így külön öröm volt, hogy ő adta át a trófeát ezen a nagy napon, ennek a hatalmas sportembernek.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.