Rear Window

Sue Bird mesél pályafutása egy-egy kulcspillanatáról, szereplőjéről a wnba facebook oldalán.

Az espn-nek pedig arról, mi kell, hogy a gyerekből jó kosaras legyen. Fizikai és mentális erő. "Those who can go harder longer -- that's when you have a great player." És Coach Auriemma nagy igazsága: dobás vagy passz esetén nem a "how to" a lényeg, azt mindenki tudja - hanem a "when to".

Amikor a hőség miatt a levegőnek már súlya van, akkor egy frissítő vígjáték jólesik. Bálint András rendezte Bernard Slade Romantikus komédiáját, egy tizenegynéhány évet átölelő sztorit egy férfi-nő vígjátékíró párosról - az elkerülhetetlen happy endig. Nagy meglepetések nincsenek: kis szituációs humor, sok karakter humor és poénos beszólások - de mindez nagyon profin megírva.

Szervét Tibor lubickol: rutinnal és élvezettel komédiázik, eleganciával játssza az igen hálásan megírt szerepet. Rengeteg poénja van és még teremt is magának sokat - jó alakítás. Tóth Ildikó volt a meglepetésember, hiszen vígjátékokban eddig nem nagyon tűnt fel. Zseniális színésznőként nem is vall szégyent, kicsit talán át is alakítja a szerepet. Egy kis komédiás rutin hiányzik olykor. Takács Katalin és Csankó Zoltán brillírozhatnak kedves mellékszerepeikben.

Egy megdönthetetlen rekord. Hétszentség. John Isner három játéknapon át ívelő csatában verte Nicolas Mahut a wimbledoni 18-as pályán 6-4 3-6 6-7 (7-9) 7-6 (7-3) 70-68 arányban. A mérkőzés tiszta játékideje 11 óra 5 perc, de a döntő szett (hasonképpen felfoghatatlan) 8 óra 11 perce is már önmagában több, mint az eddigi leghosszabb teniszmeccs a történelemben. Isner 112 és Mahut 103 ásza is több, mint amit valaha ütött bárki, és persze a 183 gém, valamint a 980 lejátszott pont is örök csúcsnak tűnik.

Különösen a második nap közel 7 órás etapja volt gigászi, amikor már mozogni is alig tudtak (bár Isner ha friss, akkor is úgy néz ki), és mechanikusan mentek előre, de még wc-szünetet sem kértek, hogy meg ne törjön a varázs. Kísérteties, felemelő, hátborzongató, hősies is volt egyben. Mindezt a két játékos kitartásán, szívósságán, szívén kívül a stílusuk tette lehetővé. A hatalmas szerváik miatt füvön eleve nehezen breakelhetők, de egy klasszis is megremeg egyszer-egyszer. Ők viszont ezzel a flegmának, halál nyugodtnak tűnő stílusukkal végig tartani tudták a szervát, nem zökkentek ki az automatikus mozdulatsorból. Több mint 160 game ment zsinórban break nélkül. Tényleg úgy tűnt, örökké tart. De jött két-három váratlan Isner alapvonal-ütés, és 665 perc után vége lett. Harcosok. Hősök. Legendák lettek.

Mellékszereplő hős: Mohamed Lahyani, a vezetőbíró, akinek mindezt a székben ülve kellett végigcsinálnia, de azt mondta, a koncentrálás miatt fel sem vette, és egyébként is turista osztályon szokott repülni, úgyhogy ez smafu.

Azt hiszem, ezek után nem vetődik fel, hogy Wimbledonban is bevezessék a döntő szett tie-breaket.

A pivotális Twilight négyrészes lezárása - hm, hagyott némi hiányérzetet. Talán mert az igazi dráma hiányzott, bár ezt ellensúlyozta a feelgood "hajrágyerünkacsatába". Mert teljesen várható volt, hogy Buffy az új világrendet, melyben ők istenek lennének, és ami felé az univerzum az idők kezdete óta viszi őket, hagyja a pitlibe, és rohan segíteni a barátainak. Angel (Twilight) pedig egy félmosollyal követi. A legvégén aztán, hoppá, megjelenik Spike, akit annyira vártunk és reméltünk. Egyrészt a démonok, nagy gonoszak ellen teljes csapat kell; másrészt kell valami, ami ismét összezavarja B fejét...

Egy újabb öreg legendát láttam élőben. Elton John, örülök, hogy nem hagytam ki. Egy abszolút greatest hits programot játszott a bandájával (3 amerikai, 1 skót és a dobok mögött 1 original angol - igazi lelkes öregfiúk csapat), sok szívvel és ugyanannyi rutinnal, régi vágású rock-pop koncertet nyomtak. Elhangzott majdnem minden a két és fél óra alatt, amit csak kívánhattunk: itt a setlist, a csúcspontok talán a Rocket Man, az I'm Still Standing, Candle, Your Song meg persze nekem az örök kedvenc Tiny Dancer. A pufók, szemüveges, 63 éves zseni tömpe ujjai sebesen száguldottak fel-alá a Yamaha zongorán, kásás angolsággal énekelte örök slágereit, 40 évnyi profizmussal kapcsolódott a tízezer nézőhöz - egy nagy sztár, egy óriási dalszerző megmutatta magát nekünk. (Az origo képei erre vannak.)

A legnagyobb és legjobb vámpír-mozik egyike. A Browning-féle Dracula, Murnau Nosferatu-ja és az Interjú, valamint a Vámpír árnya jutnak ilyenkor eszembe még. (Honorary mention: Vámpírok bálja, Polanskitól.)

A Nosferatu-filmek sötétsége és komolysága idéződhet fel a két 12 éves gyermek (bár egyikük már nagyon régóta 12 éves...) történetében. Az író Lindquist nagy találmánya, hogy egy lepusztult svéd lakótelepre helyezte a történetet, ahol a hosszú éjszakákat hozó hideg északi télben minden felnőtt alkoholista és pszichopata, és minden gyerek sérült, beteg lelkű. Mindenki reménytelen és kilátástalan.

És magányos mindenki (vámpír alap-toposz), legjobban talán egy fiú, Oskar és egy "lány", Eli. Megszeretjük őket, pedig Oskar meglehetősen szociopata, és az őt vegzáló osztálytárs leszúrásáról fantáziál, Eli meg szemünk láttára tép szét brutálisan néhány embert. A magányból született bizarr barátságuk valódi érzelmeket hoz ki kettejükből (mások nem is képesek erre ebben a sivár világban). Ezek az érzelmek, a szeretetért való kétségbeesett vágyakozásuk, valamint Kare Hedebrant és főleg az Elit játszó Lina Leandersson ragyogó alakítása miatt szeretjük meg őket, szorítunk nekik, örülünk menekülésüknek - még ha esetleg az is kilátástalan. Az utóbbi évek egyik legjobb filmje, evvel nem mondok sokat.

Kiderült, hogy Angel van a maszk mögött, kiderült, hogy valami új csúcsfaj felé lép a világegyetem SzuperBuffy-val, AngelTwilight-tal. Joss történeteinek alapja, hogy mindennek van következménye: ez lett Buffy slayer-felszabadító forradalmának a következménye - az univerzum megváltozott.

A 34-es különösen jól sikerült, és nem csak a szuperszonikus szex meglepően részletes és grafikus megjelenítése miatt (amiért azért nem kevés shoutout Jeanty-nek!). A cím önmagában ragyogó (Them F#c%ing - Plus the True History of the Universe), és Brad Meltzer a sztorival is nagyszerűen megbírkózik. A Twilight ív vége lesz legközelebb, mittudomén, hiszen Giles az istenek megölésének eszközét keresi, illetve Buffy kapcsán arról beszél, hogy a legnagyobb csaták sosem tisztességesek. És még Spike is felbukkanhat. És még mindig nem tudjuk, mi is ezeknek az "isteneknek" a küldetésük.

11. kupagyőzelem, 11. bajnoki cím, a 11-es, Horváth Juci szellemében.

Egy újabb csodát tettek a pécsi kosaras lányok, egy újabb hőskölteményt írtak. A dolog ott kezdődött, hogy rettenetesen hektikus idény után egy drámai meccsen, utolsó előtti másodperces Nusi-kosárral megnyertük a kupát. Ezen a mérkőzésen kidőlt Mazzante a szezon hátralévő részére. Majd véres bozótharcban kivertük az elődöntőben a teljesen eszetlenül és sportszerűtlenül háborúzó Szegedet. Eközben kidőlt Ohlde a szezon hátralévő részére. Jöhetett a döntő, két WNBA-bajnok légiós nélkül, pályáhátrányban. Ezután - eposz, tündérmese, mennybemenetel.

3-0. Az egység, a hit, a karakter és a szív diadala. A sérülések miatt (harmadik meccsre már Nusi is kiesett) előtérbe kerültek alig foglalkoztatott játékosok is - és ez volt a nyerő. Felszabadultan, a szerkezetben helyükre azonnal rátalálva, bátran, töretlen hittel szálltak be. Olyan lelki állapotba került a csapat, hogy nem volt semmi, ami nem sikerülhetett. Ehhez jött a korábban sokak által lesajnált (általam viszont éppen sokra tartott) Allie Quigley, aki elképesztő 26 pontos átlagot hozott a 3 meccsen, és ha kellett, triplát dobott (11-et, stílusosan), ha kellett, követhetetlen cselekkel betört, ha kellett, fade-away kosarat dobott. De ami a legfontosabb, még egyszer: mindenki, aki a pályára került, tökéletesen tette a dolgát. Mintha mindenki Horváth Juci vagy Iványi Dalma lett volna 3-szor 4 negyed és egy hosszabbítás erejéig. A korábban nem keveset bírált Fűzy Ákos - Zeljko Dokic kettős munkája beérett. Részletesebb és szakmaibb elemzés itt, Miholics úrtól.

Nem mondom, hogy nem segített a Sopron, amelyik meglehetősen szétesett: a sérült Milovanovics unottsága és hatástalansága, Tolliver csapatromboló szerepköre, az egység megszűnése. Ez egyrészt legyen az ő bajuk, másrészt nem von le a csodálatos pécsi csapat fantasztikus teljesítményéből. Régi idők érzése fogott el mindenkit: egy erősebb ellenféllel szemben 10-12, csapatában és önmagában töretlenül hívő sportember fanatikus közönsége támogatásával kimegy a parkettre, kiteszi a szívét és nyer.

Részben technikai okokból, részben lustaságból nem zártam le az olimpiai téli idényt, akkor most, három gyors téma.

1. Olimpiai hoki döntő nézettsége: Az természetes, hogy Kanadában mindenki ezt nézte, de szép, hogy az USA-ban is ilyen számokat hozott, 98 óta minden NBA és NCAA döntőt ver, csak a footballt nem. Buffalo, Pittsburgh, Minneapolis: 50 százalék feletti nézettség, állat! Kár a sportág fejlődése szempontjából, hogy az NHL-t viszont alig nézik, részben persze azért, mert az innen nehezen átlátható tv-s szerződések miatt a népszerű, nagy csatornákon nem is nagyon tudják.

2. Téli sportágak és nemzetek átrendeződése: Feltűnő, hogy a németek és a norvégek az „új sportágakban” (short-track, snowboard, freestyle) gyakorlatilag semmi vizet nem zavarnak (az osztrákok, svájciak legalább valamennyit). Közben az éremtáblázat élén a két észak-amerikai óriás azzal tudott végezni, hogy ezekben igen erősek, és ugyanakkor a hagyományos ágakban is (kevés kivétellel) ott vannak a legjobbak között. A kérdés tehát, hogy képesek lesznek-e az európai sportnagyhatalmak felkapaszkodni a modern számokban, illetve mennyire akarnak ezekbe invesztálni, ha esetleg azt a tradicionális sportágaik sínylenék meg.

3. Nyilván sok a probléma a doppinggal, de az mégiscsak undorító, ahogy a győztesekkel, dobogósokkal bántak. Hogy pár perccel a célba érkezés után rángatják őket a kékkabátosok. "Mint birkákat a vágóhídra.", ahogy Neuner mondta. Sem örülni nincs idő, sem esetleg egy percre leülni, és magukba fordulni. Elrángatják interjú közben (Amann). Nem hagyják, hogy a szétizzadt trikót szárazra cseréljék (Neuner, Hauswald). Menjen a Wada a büdös francba.

+1. Naná, hogy Lena Neuner, megint. Az olimpiai aranyak mellé megnyerte az összetett világkupát is, pedig a sérülések, betegségek miatt decemberben még szerintem a tízben sem volt, de januártól 11-től kezdve 18 versenyen mindig top ten-ben végzett, ez egészen abszurd és hihetetlen. Érdekes lesz a hogyan tovább, 23 évesen már mindent megnyert, többször is, már most minden idők egyik legnagyobbja. (19 győzelem, Wilhelm 21-gyel vonult vissza, Liv-Grete P. 22-vel, Uschi Disl 30-cal, Forsberg 42-vel...)

Magdalena Neuner a nagy kristálygömbbel:

Megnyerte az NCAA női kosárlabda tornáját a Connecticut Huskies, egymás után második veretlen idényük, és a 78 győzelmükkel már csak tízre vannak a UCLA medvéinek 70-es évekbeli sorozatától. Én persze azt soha nem mondanám, hogy jobbak a 2001-03-as Bird, majd Taurasi féle UConn-nál, de ott vannak, Coach Auriemma megint csodacsapatot hozott össze. Tina Charles és főleg Maya Moore már most világklasszisok, és Mayának van még egy éve. Mögöttük pedig a két "tökéletes karakter" sophomore, Doty és Hayes, és az öt éve veretlen gólya, Faris. Nehéz lesz ugyanígy folytatni jövőre, érdeklődve várom.

Főleg az olimpia miatt kissé kevesebb olvasott könyv, viszont igen izmos színvonalú a termés. McCarthy határ-trilógiájának első része nyert szoros küzdelemben. Szintén trilógia, szintén első kötet Larsson már legendássá vált krimije: őszintén szólva sokáig esélyes volt a 10 pontra is, de valahogy az utolsó harmada-negyede elfáradt egy cseppet. Hornby a szokásos stílus, mégis meglepően jól szórakoztam. Gillian Tett pedig elismerésre méltóan érdekes és nagyon világos könyvet írt a hitelválságról a CDO-kat és CDS-eket "feltaláló" J.P. Morgan-es csapatra fókuszálva.

Turbulence: Joss one-shotja, átkötés, szórakoztató rész, a tibeti óriás istenek megfékezéséről, és a Buffy-Xander-Dawn háromszögről. "She's grown. And shrunk." Whedon elemében van, kell is egy kis könnyedség, hiszen innen komolyra fordul. Megint.

Brad Meltzer új író a 'Verse-ben, övé a pivotális Twilight-ív. Az első részben megtudjuk, hogy Buffy új szupererejét a halott slayerekből nyerte, felbukkan a Warren-Amy-tábornok trió, és végre rájönnek, hogy Faith, Giles és Andrew hiányzik. Ők viszont Twilight-tal találkoznak... Meltzer meglepően otthonosan mozog kedves karaktereinkben, Dawn-t különösen "birtokolja", a Xander-Buffy szupererő-show pedig óriási. Kitty Pride utalásért plusz piros pont.

Kemény folytatás ígérkezik, Twilightnál (Angelnél) a három túsz, B és A között örök klasszikus showdown jöhet. És persze Joss-t ismerve a "szupererő halott slayerekből" is komoly következményeket hozhat, tragikusakat és/vagy heroikusakat.

A tervezettnél 7 perc 40 másodperccel tartott tovább az olimpia. Akkor Sidney Crosby bevágta a hirtelen halálban a győztes gólt, és tökéletes véget értek a játékok, Kanada megnyerte a hoki-aranyat. Piros-fehér, juharleveles boldogság, mennyország. Ráadásul 14 arannyal rekordot is állítottak fel, csak úgy, mint az amerikaiak a 37 éremmel. Nos, mi volt még a záró három napon?

A símaratonok: Justina Kowalczyk egy epikusan nagy versenyen győzte le a vancouveri olimpia legeredményesebb sportolóját, Marit Björgent. Saarinen utolsó körös, kockázatos léccseréje bejött, és felért a harmadik helyre, valami kis örömet szerezve a nagyon csalódott finneknek. A férfi 50 km más stílusú, de hasonlóan izgalmas volt, és szintén az utolsó métereken dőlt el. A lassú tempó, és a szökések hiánya (Bauer erőben és síben nem volt a várt szinten) Northugnak kedvezett, és be is zsebelte szokásos hajrájával a váratlanul feltámadt Teichmann előtt.

A két szlalom: Nőknél Riesch-sel papírforma-győzelem, nagyon magabiztos és határozott. Razzoli győzelme annál meglepőbb, az meg pláne, hogy az osztrák férfiak érem nélkül zárták az öt alpesi számot. Férfi biatlon-váltó meglepően egyértelműen a norvégoké, OEB-nek Torino után most végül nem volt ismét arany nélküli olimpiája. Curlingben nem sokon múlott a kanadai dupla: a férfiak ellentmondást nem tűrő hengere mellett nyerhettek volna a nők is, de két meccs-követ is elrontottak, így a rutinos svédek örülhettek.

A gyorskorcsolya csapatversenyek egészen hihetetlen szoros és látványos csatákat hoztak. A kanadai férficsapat némi meglepetésre, de a hollandok hibáját tökéletesen kihasználva nyert. A német nők győzelme minden elképzelhetőnél kalandosabb volt. Az elődöntőben Friesinger megbillent, leszakadt, elesett, majd beúszott a célba, és azzal jutottak tovább, hogy őrületes rutinnal és lélekjelenléttel fekve is előre tudta rúgni a lábát, és ez kellett a minimális győzelemhez. Ehhez képest az, hogy a döntőben végig hátrányból, az utolsó kört 1.11 mínusszal kezdve nyert a Beckert-expressz - már szinte izgalommentes...

Oké, lehet, hogy volt már ilyen szoros, de tulajdonképpen kétlem: 3 nappal a vége előtt USA, Német, Kanada 8 arany; Norvégia 7; Korea, Svájc 6. A nagyok közül Ausztria már reálisan nincs versenyben a 4 aranyával az első 1-2 helyért, bár erős lehet a hajrájuk.

Ha a hátralévő 16 versenyszámot nézzük, Kanadának van a legtöbb aranyesélye, mögöttük talán a németek és a nagy meglepetés Korea. Úgyhogy talán rájuk lehetne most tippelni, de valójában megmondhatatlan. Elképzelhető, hogy a legvégén, a jégkorong-döntőn dől el ez is, nem mintha akkor és ott ez lenne majd a legizgalmasabb kérdés. A mai versenynap után talán okosabbak leszünk, attól függően, kinek milyen reményeket sikerül valóra váltania.

Újabb pontunk, pontjaink, a női short-track váltó a majdnem maximumot hozta: helyezésben igen, ötödik hely a csúcs, ha a hollandokat verjük, meglehetett volna a negyedik is Korea kemény kizárásával, de ez így is egészen ragyogó!!!

A két sífutóváltó szokatlanul egyértelmű volt, már ami a győzteseket illeti: a svéd férfiak és a norvég nők négyeseiben nincs lyukas pont, viszont vannak extraklasszisok (Björgen harmadik aranya!), simán nyertek. Az érmekért viszont hatalmas csaták voltak: Northug valószerűtlen teljesítménnyel hozta fel -35 másodpercről a norvégokat az ezüstre, lányoknál pedig a németek a szokásos "váltóban jobbak vagyunk, mint egyéniben" módszerükkel jutottak ugyanide. És végre nyertek egy érmet a finnek... A női biatlonváltóban a szuper sível menő franciákat a kiválóan lövő, és szintén várakozás felett gyors oroszok verték, nekik ez a specialitásuk. Németek bronzáról meg volt pár szó. Északi összetettben végre lett egy amerikai arany, az első északi sí aranyuk valaha.

Két óriásműlesiklás - két nagyon fiatal győztes: Carlo Janka már most világsztár (és neki nem kell mondjuk 8 év múlva úgy mennie olimpiára, hogy nincs még aranya, ld. Cuche, Miller, Svindal), Victoria Rebensburg pedig az lehet, hatalmas tehetség, és már olimpiai bajnok. A gyorskorcsolya hosszútávok: Sablikova kibírta a hajrát Beckert ellen, nagyon fiatalok, még sok évig gyűrik majd egymást. Férfiaknál döbbenetes koreai győzelem, mert a biztos győztes Sven Kramert edzője az egyik váltásnál rossz pályára küldte... A kanadai hokisok agyonverték az oroszokat a negyeddöntőben, így a két legnagyobból ők maradtak állva. A női hoki-tornát pedig megnyerték, ahogy a haza megkövetelte, verve az amcsikat (magyar kapussal).

Még valójában a 10. napon volt: jégtáncot egy ideje nem nagyon nézek, most megtettem mégis, és nem bántam meg. Amit a Virtue/Moir és a Davis/White kettősök bemutattak, az tényleg lélegzetelállító, Virtue-ék flamencós originálja a leginkább. Mindkét fiatal páros edzői (bár ugye egyik kanadai, másik amerikai) az orosz Zujeva és Spillman - nos, Zujeváék kegyetlenül értenek hozzá. Kim Yuna a női versenyt brutál fölénnyel nyerte, más szinten van, mint bárki.