Rear Window

Az eddigi leghosszabb lista, 13 könyv 13 hét alatt, ez azért szép. Része van benne a Kindle-nek is, ötöt rajta olvastam, nagyon elégedett e-book fogyasztó lettem máris.

Igen kiegyenlített mezőny, jó színvonal, a pontok inkább a pillanatnyi hangulatot közlik, annyira minmálisak voltak a különbségek. Hármat emelnék ki mégis: 1. Christie Evans-e azt hiszem elég különleges, hiszen sem Poirot nincs, sem Ms Marple, hanem vidéki fiatalok fejtik meg a gyilkosságot, a szereplők, a humor és helyszínek miatt erős wodehouse-os beütéssel. 2. Olvastam vagy 40 Kinget, de az It valahogy mindig kimaradt - most javítottam a hibát. Joggal tartozik a klasszikusok közé, végigveszi a nagy King-toposzokat, epikus méretben. Ismerős mondatok, ismerős helyzetek, mégis magába szippantó történet, nagy szórakozás. 3. Akszjonov sajátos "folytatása", "alternatívája" a nagyszabású és komoly Moszkvai történethez egy abszurd szatíra, bohózat, fantasztikus regény. Jól egybe fogva, jó karakterekkel, fantáziával, humorral - összességében kellemes meglepetés. 

Auriemma mester lányai megnyerték a 89. meccset is, megdöntve John Wooden és a UCLA-s srácok rekordját. Két és fél éve kaptak ki utoljára. Egy tökéletesen felépített program, ragyogóan összerakott, nevelt, felkészített játékosok (Maya Moore már most a csillagos eget ostromolja), és minden mögött, felett Gino Auriemma. Az ő filozófiája az, amivel el lehetett jutni idáig, ami miatt nem volt kisiklás: mindig a tökéletesre törni, mindig a legjobbat megpróbálni kihozni, nem adni kegyelmet sem támadásban, sem védekezésben. Kicsit sajnálatos, hogy Summit edzőnő sértettsége miatt ez idő alatt nem játszottak a Tennessee Lady Vols-szal, az ősi riválissal, talán majd a Final Fourban. Go, Huskies!

Pár dolgot tanultunk ebből a vártnál talán kevésbé sikeres vb-ből:

1. Nem igazán lehet 2-3 héttel egy EB vagy egy USA-bajnokság után ismét csúcsformában lenni. Nem is kell persze, jól jött az a kiváló eindhoveni szereplés, valamint Katinkának is fontosabbak az egyetemi úszó és tanulmányi kötelezettsége. És látszik bennük a nagy potenciál.

2. Meg kell találni a médiának, az edzőknek és magának Cseh Lacinak is a helyét. Vegyesen nem a győzelem a cél, hanem a dobogó, így kellene hozzáállni. Az amerikaiak, különösen az überschwimmer Lochte, megfoghatatlanok. Okosan, eszerint kell London felé tekinteni.

3. A rövidpálya nem a miénk. A fordulók, a víz alatti 10 méterek speciális felkészülést igényelnek, és nem árt a megfelelő testfelépítés sem, ami viszont az alapcsapatból Gyurtának és Jakabosnak van csupán. De nekünk az 50-es medencére kell készülni a következő másfél évben úgyis. Fordulókon persze ott is érdemes javítani, meg a kipillangózáson, de jó, hogy az úszásnak nagyobb a szerepe. Lesz Londonban vagy 12 szám, amiben éremeséllyel megyünk, ez egészen fantasztikus, becsüljük meg, szurkoljunk, szeressük őket.

Néhány versennyel bent a szezonban, bohó tippelés az összetett világkupákra:

Alpesi sí: Férfiaknál Svindal volt az eredeti tippem, nem is változott eddig. Jankában eddig nem érezhető a címvédés, Raich szokás szerint ott fog kapaszkodni, Ligety, Zurbriggen, Kostelic, talán-talán. Nők: kétesélyes megint, Riesch még jobb, mint valaha, Vonn viszont talán kiegyensúlyozottabb, mint eddig. Rieschnek azért már jár.

Síugrás: Ammann és az osztrákok, ez idén sem fog változni. Most Morgi tűnik a legígéretesebbnek a rot-weiss-rot csapatból, hogy Simit verje.

Sífutás: Jelenleg úgy néz ki, a norvég férfiak a holmenkolleni vb-re fognak koncentrálni. És ha Northug nincs, akkor szerintem Cologna a fő esélyes, a nagyon erősnek látszó Legkov és a svéd sereg lehetnek még ott. A nőknél Björgen sogutwie verhetetlen, de ha elég sokat ki fog hagyni a hazai vb előtt, akkor jöhet el Kowalczyk, Follis ideje. Vagy még Kalla, esetleg.

Biatlon: Norvég vagy norvég a férfiaknál. Svendsen a hatalmas favorit, Boe kicsit fiatalnak, Björdalen kicsit öregnek néz ki ahhoz, hogy végül megelőzze. A női mezőny idén is nagyon szoros lehet. Ekholm tavaly (még Jonssonként) sokáig biztos győztesnek tűnt, aztán február közepétől elfogyott, és persze jött Lena. Most is fő esélyes, ketten verhetik: Mäkäräinen, ha továbbra is így lő, és természetesen Neuner, ha a megfelelő motivációs szintre eljut.

A szókimondó és fájdalmasan mulatságos és igaz brit politikai szatíra-sorozat első epizódja annyira telibe találja a politikai kommunikáció és a kormányzati programalkotás eszement és ad-hoc jellegét, hogy nehéz volna nem találni párhuzamokat akár jelen hazai viszonyainkkal is... Egy nap háromszor változik meg teljesen egy minisztériumi kezdeményezés a kommunikációs zavarok és a kormányon belüli harcok miatt, és mindezt folyamatosan el is kell adni a sajtónak. Óriási.

Hugh Abbot: So what are we gonna do now?
Malcolm Tucker: You're gonna completely reverse your position.
Hugh Abbot: Hang on a second... Malcolm... That's not gonna be easy. That's gonna be quite hard.
Malcolm Tucker: Well, the announcement you didn't make today - you did.
Hugh Abbot: No, I didn't. And there were television cameras there while I was not doing it.
Malcolm Tucker: Fuck them.
Hugh Abbot: I'm not sure what level of reality I'm supposed to be operating on.
Malcolm Tucker: Look, this is what they run with. I tell them that you said it, they believe that you said it. They don't REALLY believe that you said it, they know that you never said it, but it's in their interest to say that you said it, because if they don't say that you said it, they're not gonna get what you say tomorrow or the next day, when I decide to tell them what it is you're saying.

A nagy finálé előtti Riley one-shot történetként nem túl érdekes, talán mert Riley sosem izgatott túlzottan. Viszont legalább jó szórakozás: Jane Espenson ismerősen vicces szövegei és Moline rég látott rajzai teszik szerethetővé az epizódot. Sam magyarázata pedig kellően szájbarágos ahhoz, hogy akár mottó is lehessen: "If Buffy needs you, then don't you kind of need to save the planet so that we can put pieces of corn into it so we can take pieces of corn out of it?"

Aztán pedig kezdődik a négyrészes Last Gleaming, Spike végre a fedélzeten (szó szerint és bogarakkal), Angel féltékeny, Spike szerint az Univerzum visszavág, és indulnak Sunnydale-be, ahol vár a Master. Hohohohó!

Nincs mit szégyellni: miattam haraptam rá anno a CM-ra, gyönyörű nő. Aztán persze magába szippantott ez a brutálisan sötét sorozat, azért is, mert a nagyszerű karaktereknek ész mellett szívük is volt az elképzelhetetlenül kegyetlen bűntények közepette is. És nem féltek sírni, összeomlani sem, ha úgy hozta a sors.

A hatodik évad elején kiírták tehát JJ ügynököt, "transzfer a Pentagonba". Nehéz logikus magyarázatot találni, dramaturgiailag, Bernero biztos tudja. 6x01 és 6x02-ben búcsúzott tehát JJ, két igen különböző epizódban. A 01 a lezárása az 5. évad végén kezdett Tim Curry-s őrületnek (plusz a hátborzongató kislány), és itt igazán szép szerepet kapott AJ Cook, egy csodálatos és könnyfakasztó nagymonológgal. A 02 már tényleg a búcsú, a bűntény nem is túl érdekes, és tulajdonképpen zavarba ejtő, ahogy szavakban és képekben is botladoznak AJ Cook távozása körül, amit senki sem akart a színészek közül, sőt eléggé fel is voltak háborodva, és így az egész egy fura double-talk epizód lett.

Farewell Jennifer, farewell AJ, hiányozni fogsz!

Megint egy izmos három hónapos kör - és az első tízes. De először a hátsóbb régiók: két (már most) klasszikus skandináv, Larsson trilógiájának második, Nesbö trilógiájának első része, mindkettő egészen kiváló munka. Horváth Viktor bemutatkozó történelmi regénye nagyon kellemes meglepetés: egy török nemes-fiú nem akármilyen kalandjai a 16. századi Magyarországon, főleg Pécsett. Szenvedélyes és lelkes történetmesélés, bravúros nyelvi és kulturális játékokkal.

McCarthy Border-trilógiájának második részében egy srác pár éven belül háromszor megy át Mexikóba az 1930-as évek végén, 40-es évek elején: először egy sérült farkas-szukát akar visszavinni a hegyekbe, majd öccsével az ellopott lovaikat próbálja visszaszerezni, végül öccsét keresné meg. A száraz és szikár stílus alatt hullámzik a szépség, a fájdalom, a halál. Felkavaró.

Le Carré Karla-trilógiájának második kötetére pedig megadtam a tízest. Kémregényt nála jobban nem nagyon lehet írni, de ez még a szokottnál is jobb lett. A hongkongi kezdés elképesztően magával ragadott, és a történet aztán sem eresztett. Szépirodalom és ragyogó kalandregény egyben.

Kosárlabda Világbajnokság Karlovy Varyban: 3 nap, 12 meccs, hatalmas élmény volt ott lenni. Egy fantasztikus és verhetetlen amerikai válogatott, egészen ragyogó csehek, spanyolok, belaruszok. Jó, de nem elég jó auszik, franciák, oroszok, koreaiak. Élveztem minden percét.

A torna ötösén meglepő módon nem nagyon lehet vitatkozni. Horákova, Taurasi, Viteckova, Lyttle, Leuchanka - teljesen rendben van, és az aligha lehetett kérdéses, hogy ott és akkor az MVP címet nem adhatják másnak, mint Hana Horákovának.

Részletes elemzés majd később. Addig is hadd emlékezzek meg a visszautat szórakoztatóbbá és mozgalmasabbá tévő nyolcfős indiai családról, akik filmcímes barkochbával, matematikai és fizikai feladatokkal, énekléssel, valamint az első és második világháború és a francia forradalom elmesélésével múlatták oly vidáman az időt.

Alan Sepinwall színvonalas visszatekintése a Serenity-re. Végre egy értelmes ember, aki nem fanyalog ("mit csinált JW a Firefly-ból?!"), hanem szereti ezt a tényleg zseniális filmet, mely a szintén zseniális sorozatnak lett egyfajta kényszer-lezárása.

És még ez is gyönyörűen, szinte könnyedén, őrületes fickó. Van még benne...

The Little Girl Who Lives Down the Lane (1976): Egy 13 éves lány él egy New England-i kisváros szélén egy nagy házban, költő apjával - de még mielőtt kiderülne, már sejtjük, hogy ez utóbbi nem igaz. Apuka öngyilkos lett, anyukát még előtte maga a leány mérgezte meg, és a hulla most a pincében van... Ehhez jön egy amatőr bűvész srác, akiből barát és társ lesz; egy szaglászó ingatlanos, akiből viszont hulla; és annak pedofil fia, aki a lányra vadászik. Túlzásnak tűnik? Mégis egy jól összefogott kamaradarabot csinált ebből a Budapesten született Nicolas Gessner, ami bármennyire is zavarba ejtő, hihetetlen és amorális, mégis szórakoztató és elgondolkodtató. Az utóbbi a gyerekek jogait és ember számba vételüket felvető kérdések miatt.

Jodie Foster 14 éves ekkor (milyen jó, hogy gyerekeket nem húszévesek játszottak), egészen furcsa, hogy már túl a Taxisofőrön, de még két Disney-bolondság előtt. Magabiztos, erős, rejtélyes, kemény - mind a karakter, mind a színészi játék. Ural minden pillanatot, nem egy gyerek-alakítás. A pár másodperces meztelen jelenetben nem őt látjuk, hanem 18 éves nővérét. Furcsa ma már Martin Sheent egy hideglelős pedofil szerepben látni (következő mozifilmje már az Apokalipszis lesz!), de persze nagyon jó ő is.

Az utolsó jelenet, mely ragyogóan megkomponált egyébként, számomra nem annyira egyértelmű, mint sok kritikusnak és elemzőnek. Kissé rejtélyesebbnek érzem, hogy mi is volt az eredeti szándéka a lánynak... A film egy háromperces premier plánnal végződik: szól a Chopin E-moll zongorakoncert, háttérben lobog a tűz, Jodie pedig csak néz, néz.

Ezt sem hittem volna, bár tulajdonképpen várható volt. David Rudisha, ez a maszáj gazella megdöntötte Kipketer 13 éves őrült rekordját.

Fotó: iaaf.org

Ilyen futás! Az ARD közvetítése itt, eszméletlen ahogy halad, könnyedén és hihetetlen gyorsan. Tényleg Boltra emlékeztet.

Ennyi volt. Az utolsó évek után logikus és rendben levő és helyes, de akkor is fáj. Kurvaélet (finom utalásféleképpen). 23 év után befejezte a Kispál és a borz, a Szigeten, óriáskoncerttel.

Közel húsz évig voltam rajongó, életem legfontosabb, szívembe, lelkembe legmélyebben beágyazódott zenekara. Ezen már nem változtat semmi. Koncertek, emberek, barátságok, dalok, szövegek, öröm, vidámság, nevetés, bánat, könny, katarzis. Sok szív, sok irónia - ezeket tudták összehozni ragyogó rockzenével, népzenével, jó hangulattal. A legjobbak. Voltak.

Puszilja persze, de ... király.

Kis késéssel (egy hónap) az április-júniusi termés. Hamilton újabb Anita Blake sztorija egész jól sikerült, a jó öreg Verne nagy klasszikusa sem tűnt öregnek. Greg Rucka ismét megmutatja, hogyan kell kemény, mégis szívbemarkoló kém-képregényt írni. Robert Capa önéletrajzi háborús beszámolójából kiderül, hogy egy nagy dumás pesti zsidó srácból hogy lehetett (ellenséges állampolgárként) a szövetséges haderők első vonalbeli fotóriportere. Mindez fantasztikus fotókkal.

A negyedév csúcspontja viszont vitathatatlanul a Moneyball. Az Oakland Athletics rendkívül plasztikus példáján keresztül mutatja be Lewis a baseballban az elmúlt jó évtizedben végbement "forradalmat", miszerint a játékosok értékelése, a játék felfogása megváltozott a statisztikák újszerű értelmezésével. Élvezetes, izgalmas, szenvedélyes, szellemes, átfogó és elgondolkodtató könyv, amelyben egyes részek - mindenekelőtt a "Scott Hatteberg, pickin' machine" fejezet - önálló novellának is elmenne.