Rear Window

Otto Preminger egyetlen westernje, a börtönviselt, rezzenéstelen arcú, nyugodt és egyenes Robert Mitchummel, újonnan "talált" kisfiával, valamint a (mily meglepő módon) jólelkű rosszlányból feleséggé/anyává változó, mélységesen szexi Marylin Monroe-val.

Messzire nem rohan a zsáner szabályaitól és kötelező elemeitől (talán a majdnem erőszak és a kissrác puskalövése a kivétel), a legemlékezetesebb részei mindenesetre a tutajos jelenetek, amikre rengeteg energiát és figyelmet fordítottak a forgatáson. Itt jön be a film extra jó pontja számomra: a Banff és Jasper Nemzeti Parkokban vették fel a sok-sok külső jelenetet, és ez nagyon kellemes perceket szerzett, amikor néztem. A végső zuhatag pedig a Bow Falls Banffban a Bow Riveren, és a kamera éppen ott áll, ahol mi is álltunk, és azt látja, amit mi láttunk. Na jó, a tutajban zuhanó kaszkadőrök kivételével.

Ez is véget ért, nem különleges, de azért elég jó kis Halál ereklyéi 2-vel. Pár dolog megvilágosodott számomra:

1. Dumbledore egy macchiavellista, szívtelen szarházi volt, tulajdonképpen a legnegatívabb figurák egyikévé nőtt ki nekem, bár kétlem, hogy ez volt a szerzői szándék. Persze volt egy célja, ami akár szentesíthet minden eszközt, de attól még egy mocsadék volt.

2. A két igazi pozitív hős Piton (Snape) tanár úr és Neville Longbottom. Pitonnak egy gonosz szerepet kellett játszania tizensok évig, a szívét és lelkét mélyen elrejtenie, csak hogy valamikor majd segíthessen Dumbledore-nak és Harry-nek legyőzni Voldemortot. Neville pedig először is lehetett volna Harry, ha V anno arra "kanyarodik", tizensok évig lábtörlő és nevetség tárgya volt, hogy aztán kinője magát az ellenállás tábornokának,és kapjon két-három ikonikus nagyjelenetet a nyolcadik filmben.

3. Harry kétségtelenül egy véletlen hős, aki nagy mázlikkal és főleg a nála okosabb barátaival tudta túlélni a hét kötetet és a nyolc filmet. Viszont nem érdemtelenül, mert nagyon szépen belenő a feladatba és van egy vakhite, egy messiás-tudata, ami elég veszélyes dolog általában, de ehhez most szükséges és elengedhetetlen volt. A nagy trió szépen búcsúzik, jó jelenetekkel (az első részben főleg). Az epilógus rendkívül felesleges a filmben is, még ha érteni is vélem a szerző hangsúlyos és végleges lezárási szándékát.

A nyolc köny az pont az átlag, megfelelő termés. Érdekes (és talán jegyzem is innentől), hogy 6-2 a Kindle-papír arány.

Kettő emelkedett ki, még jobban is, mint azt az átgondolásra érdemes pontozásom mutatja. A Végjáték folytatása még jobb, mint a nyitóregény: OSC a kalandot, a sci-fit, a filozófiát, az érzelmeket már-már mágikusan egyesítette és egy magasan szórakoztató és mélyen elgondolkodtató regényt alkotott. Fitzgerald pedig egy óriás, ezt tudhatjuk, könnyed és brutális. A szép és átkozott semmittevők lejtmenete, szerelme, erkölcsi és társadalmi tanmeséje a száguldó 10-es és 20-as években. És nyilván sok részletet magáról és Zeldáról mintázott.

A Doppelleben a 44/06/20-as Hitler elleni merénylet mögötti nagyszabású összeesküvés egyik résztvevőjének, Lehndorff grófnak és feleségének az élete. A nemesi osztály, amelyik sosem bírta a nácikat, és volt bennük annyi, hogy legalább megpróbáltak tenni is valamit, még ha az elkerülhetetlen kivégzés is jött a végén. (Érdekes és szintén megrázó a más irányból érkező ellenállók bemutatása a Sophie Scholl filmben.) Az utolsó Potter másképp drámai, naná, de jól van megírva, abszolút megéri elolvasni, érthető a megasiker.

Verne régi, megbízható ismerős, Grey westernje kellemesen összetett és izgalmas, Mark Twain hálás témáról, a Szűzről ír, jól, Pohl nem-sci-fije pedig főleg a Csernobil Múzeum után nagyon érdekes.

Öt 14 éves fiú és egy lány viharos, érzelmes, kalandos találkozása filmmel, szörnyekkel, felnőttekkel, egymással, élettel és halállal. 1979-ben járunk, éppen a Harmadik típusú találkozások és az E.T. között - az első pillanattól kezdve a két legfőbb viszonyítási pont. Mintha egy korai Spielberg-filmet néznénk, és ez nagyon jó érzés. Most viszont Spielberg a producer, egy régi lelkes tanítványa, Abrams az író-rendező. Tulajdonképpen a legvégéig egy egészen zseniális és imádnivaló mozit nézünk, ami az év filmje lehet. A végén a bátorság, a hit vagy az ötlet hiányzik Abramsből, hogy ne egy ilyen kiszámítható grand finálét tegyen oda, hanem esetleg maradjon jobban a gyerekeknél - ezért kicsit kár.

Viszont ami nem kérdéses: frissítő a mai zsáner/akció mozik világában, hogy szerethető és valós karaktereket látunk, valós érzelmekkel, összeszedett és értelmes történetmesélést. Hová tűnt mindez az elmúlt harminc évben? És a gyerekek! Riley Griffiths, a zombifilm lelkes rendezője, Ryan Lee, a show-t néha lenyúló robbantós, Gabriel Basso, a hányós detektív és betoji Zach Mills. Meg a két fantasztikus főszereplő: Elle Fanning tényleg baromi tehetséges, csodás minden pillanatban a vásznon (a Somewhere-ben is milyen jó volt!), bármi lehet belőle felnőttként. Joel Courtney (mint egy új Elliott) ártatlan, tiszta, megkapó.

A film önmagában is az év egyik legjobbja, már előre is, de az is nagy érdeme, hogy nosztalgikus érzéseket kavar egy olyan kor iránt, amikor kicsit más volt a filmkészítés, és arra késztet, hogy elővegyük a korai Spielberg-klasszikusokat, meg mondjuk a szintén tagadhatatlan elődöt, a Stand By Me-t.

A jobb csapat győzött, a Boston volt az erősebb, a Stanley-kupa most sem megy "haza" a Stanley-parkba. De mégis csak hetedik meccs, mégis csak Vancouverben... Egyszerűen a vancouveri sztárok nem voltak képesek arra a szintre emelkedni, mint pl. Marchand, Bergeron és főleg a legnagyobb: Thomas, a hosszú úton csúcsra ért kapus.

Elképesztő és megható volt látni azt a fantasztikus várakozást, szenvedélyt, reményt és szeretetet, ami az egész várost, a környéket, az egész British Columbiát áthatotta. És éppen ezért nem meglepő sajnos az, ami utána következett: a balhé. Két nappal előtte ugyanott sétáltam, akkor még nyugisabb volt a hangulat. Kanadában ezt máshogy élik meg, mint bárhol, érthetően, a hoki ott a vallás, a minden. Közeledik a húsz éves évfordulója az utolsó juharleveles Stanley-kupának. Ha jól sejtem, a 22 bostoniból 16 kanadai játékos, de ez nagyon sovány vigasz ilyenkor a hokinemzetnek. A várakozás folytatódik.

Orson Scott Card (illetve a regényében, a Holtak Szószólójában San Angelo) parabolája ítélkezésről, társadalomról, törvényről, emberségről. Igaz, ravaszan igaz.

Erősen anglofil vagyok, és ezen belül is különösen szeretem az angol királyság történetét, történelmét - így naná, hogy nagyon tetszett. A "Vilmos-Katalin esküvő".

Pompájában, felhajtásában is emberközeli esemény, egyszerű, de ragyogó ruhák, nagy tömeg és jó hangulat. Bizony, csak-csak kellenek a hercegnők és hercegek, a megvalósult mese, a hagyományok, hintók és fanfárok, legenda és történelem. És említettem már, hogy hercegek és hercegnők...?

Hosszú évek után láttam ismét a Ragyogást, és a regényt is régen olvastam utoljára. A véleményem azonban sok idő elteltével sem változott. Kubrick egy zseniális filmet készített, örökké emlékezetes pillanatokkal, képekkel, hangulattal. King viszont egy másik, talán még zseniálisabb regényt írt. Kubrick nagyon leegyszerűsíti Jack megőrülését (illetve a szálloda általi megszállatását), nem látjuk a folyamatot, aminek oka maga Jack Nicholson is, akiről már az első percben sem hisszük, hogy normális. Ebben King sokkal jobb volt. És hol vannak a sövényállatok? Nagy pluszpont viszont Kubricknak azért, hogy Bartók Bélát és Ligeti Györgyöt horrorfilm-zeneszerzővé is tette.

Imádom a statisztikákat, még annál is jobban imádom Buffy-t és a Buffyverse-t - és ettől leesett az állam: a szereplők jeleneteinek, megszólalásainak, említésének statisztikai elemzése! Őrült munka, hatalmas munka, nem meglepő eredményekkel. Lengetem kalapom, Gabrielle az én hősöm!:)

Erős, kiegyenlített mezőnnyel kezdődött az év. A kortárs német irodalom foglalja keretbe a listát. Kehlmann bravúros játéka Gauss és Humboldt életével nem véletlen lett világsiker, de Schalansky "matróz-nosztalgiája" Usedomról és még sok más helyről szintén igen kellemes - bemutatkozó regénynek különösen. McCarthy Az útban eléri ismét azt a csodát, hogy a legkilátástalanabb, leglepusztítottabb történetben is ott dobogjon a szív, még ha fájdalmasan és reménytelenül is. Rucka a Tara Chase képregényeit regényként is továbbvitte, és ragyogó "kém-ponyvát" alkotott.

Orson Scott Card első Ender-könyve egy tudományos-fantasztikus iskolai történet arról, hogy miként lett a kis Ender Wiggins a világ megmentője és kisgyermekként a legnagyobb hadvezér. Nagyszerű sci-fi mestermű. Keith Richards önéletrajza egy szókimondó és szórakoztató beszámoló szexről, drogról és rock&rollról. Elképesztő, hogy 34 éves koráig sok pénzzel, sok baráttal, sok szerencsével kibírta a mérhetetlen kábítószer-fogyasztást, és közben megírta a rocktörténelem nem kevés klasszikusát. A következő 34 év jóval kevesebb teret kap a könyvben - nem is baj.

A hatalmas olimpiai sikerek után kérdés volt, hogy mennyire lesz motivált és koncentrált Magdalena Neuner a következő szezonban. Nem volt mindig az, de a lényegre odafigyelt, a szibériai vb-re (egyébként is az egyik kedvenc pályája) csúcsformába lendült, és egy nem akármilyen rekordot állított fel.

3 arany, 2 ezüst, 1 ötödik hely volt a mérlege, és így már nyolcszoros világbajnok, minden idők legeredményesebb női biatlonosa - már ami a vb-ket illeti. 24 évesen. Őrületes karrier. Liv-Grete Poirée hétig jutott, Andrea Henkel úgyszintén, Forsberg és Disl hat, Wilhelm öt vb-aranyat nyert. Ha beleszámítjuk a vegyes-váltót és a már nem létező csapatversenyt is (amit nem mindig tesznek meg), akkor Neuner 10, Poirée 8, Disl 8, Henkel 7, Forsberg 6, Wilhelm 5. Már mindet megelőzte Lena, és ennek a ténynek a jelentését, a teljesítménynek a nagyságát felfogni sem könnyű. Ráadásul kis híján az összetett-világkupát is megnyerte úgy, hogy öt versenyt kellett kihagynia betegségek miatt - a szezon egyötödét. De vissza a vb-hez.

A sprintet úgy nyerte meg, ahogy kell, ahogy ő szokta, hatalmas utolsó körrel. Aztán az üldözésesben pont ez hiányzott, ott az ihletett állapotban lévő és az összetettet később megérdemelten nyerő Mäkäräinen eksztázisban ment a végén, Lenának maradt az ezüst. Egyéni indításosban ötödik hely, majd a tömegrajtban megint a szokásos: eggyel több büntetőkör, mint a többiek, de ez neki nem akadály kedvenc számában, nagy és szép győzelem.

És a vb zárásaként jött a váltó, és a Neuner-szárnyalás. Ilyet még nem láttunk, egy emblematikus negyedóra, a sport csodája. 1 perc 7 másodperc hátránnyal a negyedik helyen váltott. Az élen az ukránok záróembere, Hvosztyenko 0+0-t lőtt, ennél többet ember nem tehet, de jött Lena. Kockáztatós 0+1-es lövészet, és egy egészen valószerűtlen futás. A hópelyhek megálltak tisztelegni a levegőben, a szarvasok elismerően bólogattak, az angyalok lemosolyogtak a pályára, a fenyőfák vigyázzban állva köszöntötték a csodát. 6 km-en (ami ugye kevesebb, mint egy sprintverseny) több mint 40 másodperccel volt gyorsabb, mint a következő legjobbak, másfél percet adott Hvosztyenkónak. Biatlon-történelmi futás volt. (Erről is az ARD hangulatos összefoglalója linkelve.) A legnagyobb, egy szimpatikus sílövő-királynő.

Miután pár hete megremegtem egy kutyafüle 4.6-os rengéstől, már azt sem tudtam elképzelni, milyen lehet 5-6-osokkal nap, mint nap együtt élni. Most pedig jött ez a megaföldrengés, ami a japánokat is megdöbbentette, amikor nem csupán reng és ráz, hanem tép és cibál is, sosem látott erővel. Ettől minden egyes ország elpusztult volna, de Japán emberileg, társadalmilag és építészetileg olyan szinten felkészült, hogy egészen elképesztően élték ezt túl. Nem úgy a rákövetkező cunamit. Egy repülőgép sebességével érkező óceánt nem lehet megállítani. Erre még a japánok sem tudtak felkészülni, bár kétség nem férhet hozzá, hogy nagy változások lesznek náluk a cunami-védelemben is.

Nincs szebb, félelmetesebb, lenyűgözőbb, megnyugtatóbb, kiszámíthatatlanabb, veszélyesebb és fantasztikusabb a természetnél.

Véget ért a maratoni hosszúságú nyolcadik évad, és vissza a kezdetekhez, illetve mégse. Az utolsó év nagy része a csata, pokol szája, démonok inváziója, megavarázslatok, Giles-t megöli TwAngel (basszus, Joss, mindig ki kell nyírni egy főszereplőt), Buffy dönt, elzárja a mágiát. A világ megmenekült, de más lett. The trouble with changing the world...

Az utolsó, zseniális epizód erről szól már, nincs varázslat, nincsenek démonok, nem születnek új vadászok, csak a vámpírok maradtak. Természetesen igazán csak Spike érti meg (The world was on fire. The world is always on f.ing fire and you're always right in the thick of it and the only difference this time is that people actually noticed. So they judge.) Ez lesz a kilencedik évadban: újra a mi dimenziónkban, újra földközelben, újra vámpírok és vadászok és helyi problémák, Willow, Xander, Dawn - és ez szerintem nagyon jó lesz így. Joss ebben a legjobb. Let's go to work.

Ami a legszebb volt ezen a felemelő és lelkesítő és szomorú és vidám koncerten, az az volt, hogy milyen élvezettel és színvonalon zenélt, játszott, énekelt pár hatvan körüli fickó. A pocakos Póka, a sovány Solti Jánoska, a villámkezű Tátrai Tibusz (plusz ifjú negyvenegynéhányasként Madarász Gábor). Bill, a király, akinek a hangja néha a régi, de nem is ez számít nála, hanem hogy mennyire szeretni valóan a blues, a zene ő teljesen. Hobo pedig szintén az ami mindig is volt: a Bohóc, a Költő, aki mindannyiunk szerencséjére ilyen zenészeket kapott maga mellé, hogy aztán 33 évig élhessen a HBB. Ahogy Bill és Hobó keresték időnként egymás kezét - szép volt az is, nagyon.

Éppen most olvasom Keith Richards könyvét, és nagyon illik is ide, ugyanarról a blues-ról ír ő hosszan, szenvedéllyel, ami nem csak a Stones-t, hanem Hobóékat is inspirálta. A kivetítőn mögöttük feltűnő elődök, példaképek a teljes képet mutatják: Muddy Waters, Chuck Berry, Rolling Stones, Jim Morrison, a Kex, Cseh Tamás (akire emlékezve el is érzékenyült Hobo) és persze József Attila.

A legvégén, a Közép-európai Hobo Blues II. és a Johnny B. Goode után, búcsúzásképpen így köszönt el Hobo a költőt idézve:

Drága barátaim, kik gondoltok még a bolonddal,
nektek írok most, innen, a tűzhely oldala mellől,
ahova húzódtam melegedni s emlékezni reátok.
Mert hiszen összevegyült a novemberi est hidegével
bennem a lassúdan s alig oldódó szomorúság.
Emlékezzetek ott ti is, és ne csupán hahotázva
rám, aki köztetek éltem s akit ti szerettetek egykor.

Bye, bye, bye, bye. Köszi, Hobo, köszi, Hobo Blues Band!

A Filmvilág 2011-es ajánlataiból (itt és itt) van néhány igazán érdekes: Clooney megint rendez, lesz egy Úton, egy újabb Cronenberg. Aztán Terrence Malick elkészítette 40 év alatt már a negyedik filmjét, Brad Pitt és Sean Penn, és már csak Malick miatt is nagy esemény, kötelező. És kettő, ami akárhogyan is sikerül, nekem kihagyhatatlan lesz:

Alfredson a káprázatos Engedj be! után átugrik Angliába, na meg Magyarországra(!) a Tinker, Taylor, Soldier, Spy kedvéért. Erre mit lehet mondani: Le Carré zseniális regénye, a Karla-trilógia első darabja, Smiley szerepében Gary Oldman... Még ha nehezen is tudom elképzelni egy mondjuk 100 perces filmben, de a készítők reményt adnak arra, hogy az élmény (még ha nem is a könyvvel felérő, de) meglesz.

The Grandmasters, Bruce Lee tanítójának, Yip Mannek az élete. Wong Kar Wai rendezi? Tony Leung és Zhang Ziyi a főszerepekben? Koreográfus Yuen Woo-ping? Lao tian ye! Ez valami állat lehet, vagy őrült, vagy érthetetlen, vagy zseniális.