Ami a legszebb volt ezen a felemelő és lelkesítő és szomorú és vidám koncerten, az az volt, hogy milyen élvezettel és színvonalon zenélt, játszott, énekelt pár hatvan körüli fickó. A pocakos Póka, a sovány Solti Jánoska, a villámkezű Tátrai Tibusz (plusz ifjú negyvenegynéhányasként Madarász Gábor). Bill, a király, akinek a hangja néha a régi, de nem is ez számít nála, hanem hogy mennyire szeretni valóan a blues, a zene ő teljesen. Hobo pedig szintén az ami mindig is volt: a Bohóc, a Költő, aki mindannyiunk szerencséjére ilyen zenészeket kapott maga mellé, hogy aztán 33 évig élhessen a HBB. Ahogy Bill és Hobó keresték időnként egymás kezét - szép volt az is, nagyon.

Éppen most olvasom Keith Richards könyvét, és nagyon illik is ide, ugyanarról a blues-ról ír ő hosszan, szenvedéllyel, ami nem csak a Stones-t, hanem Hobóékat is inspirálta. A kivetítőn mögöttük feltűnő elődök, példaképek a teljes képet mutatják: Muddy Waters, Chuck Berry, Rolling Stones, Jim Morrison, a Kex, Cseh Tamás (akire emlékezve el is érzékenyült Hobo) és persze József Attila.

A legvégén, a Közép-európai Hobo Blues II. és a Johnny B. Goode után, búcsúzásképpen így köszönt el Hobo a költőt idézve:

Drága barátaim, kik gondoltok még a bolonddal,
nektek írok most, innen, a tűzhely oldala mellől,
ahova húzódtam melegedni s emlékezni reátok.
Mert hiszen összevegyült a novemberi est hidegével
bennem a lassúdan s alig oldódó szomorúság.
Emlékezzetek ott ti is, és ne csupán hahotázva
rám, aki köztetek éltem s akit ti szerettetek egykor.

Bye, bye, bye, bye. Köszi, Hobo, köszi, Hobo Blues Band!