Amit nem hittem, de reméltem: a New Orleans Saints megnyerte a Super Bowlt, egy nem túl magas színvonalú, ámde a második félidőben annál izgalmasabb mérkőzésen 31-17-re verve az Indianapolis Colts-ot. A Colts veresége már eleve örömre ad okot, de az igazi pozitívum a szó valódi és átvitt értelmében is romokból felépített Saints első bajnoki címe. Egy viharvert, sokat szenvedett, de hűséges és hangos szurkolótábor most tökéletesen boldog lehet.

A kezdeti megilletődöttség után nagyon bátran és főleg hatékonyan játszottak. A védelem önmagát múlta felül: csupán 17 pontot engedélyezett, plusz egy interception touchdown Terry Portertől. Miután az előző két meccsen hadirokkanttá ütötték a két nagy veterán zsenit, Warnert és Favre-t, most okosan váltottak. Ugyanez a taktika nem működött volna Manning ellen, aki bepöttyintette volna a rárohanó emberek mögé gyilkos passzait, így inkább a secondary-re koncentráltak, és meg is fogták a bizony megfoghatatlannak tűnő Colts támadó egységet.

Természetesen Drew Brees lett az MVP, nem is érdemtelenül, még ha lehetett volna akár Porter vagy Vilma is a védelemből. Az én személyes MVP-m azonban Garrett Hartley, aki rutintalan 23 évesként szemrebbenés nélkül rúgott be három 40 yard feletti fieldgoalt (SB rekord!), és tartotta a New Orleanst addig, amíg Brees meg nem találta a ritmusát.