Annyit sóhajtoztunk év közben, hogy nem sziporkázik úgy a Győr, mint tavaly, és hogy nem olyan acélfüggöny-szerű a védelem, mint az előző idényben. (Miközben veretlenek maradtak a BL-ben...) Ambros Martinból viszont végig sütött a magabiztosság, a hit, és elutasította a "kritikákat". Persze, hogy igaza volt.
A budapesti Final Fouron egy nyugodt elődöntő után a döntőben az egész évad legjobb, legösszeszedettebb játékát nyújtotta a csapat, gyakorlatilag hullámvölgyek nélkül, végig kontrollálva a mérkőzést. Minden egyes játékos megcsinálta, ami a feladata, és mindez ennek a csapatnak az esetében egy alig felülmúlható szintet jelent. Mondhatjuk, hogy nem volt baj, hogy a védekezés műfajának ifjú sötét Jedi-je, Lazovics pár perc után megsérült; hogy Knezevics láthatóan nem tudott mit kezdeni a közutálat terhével, de érezhető volt, hogy itt most ez a Podgorica sehogyan sem veheti fel a versenyt. A hazai pálya és a csúcsformával párosuló nagyobb tudás eredménye nem lehetett más, mint az ünneplés a végén.
Kép: Sports Illustrated
A helyszín és a lebonyolítás bevált, jó lenne jövőre is, még ha az ellenfelek nem biztos, hogy örülnének neki. A Podgorica és a Szkopje is erősödni fog, nehéz lesz tartani a lépést, viszont ha valakik képesek a triplázásra, akkor az Ambros és a lányok.
Jó magasan ültünk, de az élmény örök. Ekkora csapatot látni, ilyen jól játszva, ilyen hangulatban! És Görbicz Anita: nem a világ egyik legjobb játékosa, ezzel nem fogalmazunk pontosan, hanem egy ritka korszakos zseni, egy más dimenzióban kézilabdázó csoda, egy Messi, Gretzky, Magic Johnson, ilyenek. Becsüljünk meg minden pillanatot, amikor nézhetjük játszani.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.