Kedvenc szubzsánereim közül legalább az egyiknek szerencséje van a televíziós piaccal: vannak igen jó kémes sorozatok. (Ellentétben a western és a sci-fi műfajjal, melyek a Deadwood ill. a BSG után képtelenek igazán értékes műveket létrehozni.)
Ősszel-télen volt még a Homeland 4. évada, ami feszültségében, összeszedettségében, színvonalában a kiemelkedő 1. évad méltó párja lett. A Brody halála utáni reboot, Carrie kihelyezése a terepre CIA-részlegvezetőnek megteremtették az alapot, egy jó kis hírszerzős, akciós drámának, és a sorozat élt is a lehetőséggel, nagyszerű 12 epizódot adott nekünk. A történet íve, a színészi teljesítmények, az izgalom, a csavarok és meglepetések még a néhány logikai bakugrást is feledtetni tudták. A realista, nem cukrozott nézőpont nagyon dicséretes, Carrie meg is fogalmazza a spy-trade tragikus igazságát: „because there are only wrong choices”. Az 5. évadra, ha igaz, megint helyszínt váltunk, nagyon reméljük, az is ilyen jó lesz.
Jó harminc évvel korábban, egy más korszak (bár akkor is sok gond volt Afganisztánban és Pakisztánban), más nézőpont, a The Americans, amiből rögtön három évadot néztem meg, pótolva az elmaradást. Óriási! Folyamatosan emelkedik a színvonal, a két show-runner keményen tartja kézben a szálakat, és a sok esemény, akció, művelet közben sem tévesztik szem elől, hogy a sztori a házasságról, a családról és a hazugságokról szól. Külön kiemelendő és ritka az ilyen történetekben, hogy az illegálisok, a Jennings család mellett milyen részletesen és ráérősen időzik az FBI-nál és a KGB-rezidentúrán is, újabb és újabb rétegeket téve a narratívára. A harmadik évad jókora gyomrossal ért véget (míg a mellékszálak közül furcsán lebegve hagyta Marthát ill. Kimmy-t), és ezzel biztosított minket, hogy Paige az origója a történetnek.
A csúcspontot nem a végére, hanem a 13-ból 10-ik részre tették. Egy addig is feszültségekkel teli epizód közepén váratlanul Paige felteszi a kérdéseket... A következő 20 percben levegőt is alig mertem venni. Keri Russell, Matthew Rhys és persze Holly Taylor is mindig nagyszerűek, de ebben a zseniális részben az egekbe emelik a játékukat.
A három közül a legrégebben, az 1940-es években játszódik az Agent Carter, a Marvel megállás nélkül növekvő mozis és tévés univerzumának kicsiny, de annál szórakoztatóbb szeletkéje. Az erősen limitált költségvetéssel egy kedves, képregényes 40-es évek látványt és hangulatot hoznak. A történet ízléssel egyensúlyoz a könnyed blődli és a komoly dráma között, és közben szépen ábrázolja és kifigurázza a férfi-női egyenjogúság korabeli súlyos hiányát. A stílust pontosan elkapó, jó párbeszédek, kiváló színészek: James D'Arcy, Shea Wigham, Lyndsy Fonseca, Dominic Cooper... De mindenek felett a címszerepben a csodálatos Hayley Atwell, akiről már korábban is megállapítottuk, hogy az ilyen period piece-eket már csak a látvány okán is mintha neki teremtették volna. Lesz új évad, ki nem hagynám!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.