"My story is an embroidery, with many beginnings and no end. But I will start with the thread of my sestra Sarah, who stepped off a train one day and met herself." Igen, amikor Helena ezt olvasta, én már nem tudtam visszatartani a könnyeimet.
És az volt a jó, hogy ezek örömkönnyek voltak, a katarzis cseppjei, a sorozat vége miatti szomorúság és a minden ellenére boldog befejezés együttes hatása. Két zseniális évadot követett három hullámzó, de szerencsére nagyon jól érezte Fawcett és Manson, hogy nem szabad kinyírni a 4 (Rachellel 4+1) klónból egyet sem, az alap négyesnek így ott kell üldögélnie együtt.
Az Orphan Black nyilván egy közepes tucatsorozat lett volna egy őrült és technikailag nehezen kivitelezhető ötlettel, hogyha nem találták volna meg Tatiana Maslany-t, aki mindent megoldott, és inspirálta a showrunnereket, hogy egyre magasabbra tegyék a lécet, amit aztán közösen át is ugrottak. Tat teljesítménye egyértelműen televízió-történelem, óriási aranybetűkkel kerül a nagykönyvbe. Fantasztikus látni ezt a sokféle klónt, még fantasztikusabb egyszerre látni néhányat egy jelenetben, együtt játszani, és a legelképesztőbb belegondolni abba a rengeteg munkába, ami mögötte van, hatalmas elkötelezettség és szenvedély kellett hozzá.
Ez a befejezés annyira jó volt, hogy most jobban hiányzik az Orphan Black, mint gondoltam, hogy hiányozni fog... Let's go to the Shite Beach!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.