Rear Window

Északi sí: Nőknél újra svéd, férfiaknál újra norvég arany sífutásban. Klaebo abszolút papírforma, Stina Nilsson esetében azért a vb után felmerült, hogy milyen lesz a feje, de olyan erős volt, hogy szinte gondolkodnia sem kellett. A női síugrás norvég és szintén favorit-győztest hozott.

Alpesi sí: Ez lett volna a harmadik alpesi szám, de az időjárás miatt végül az első lett, és Hirscher megszerezte az oly nagyon várt első aranyát, és most nehéz látni, hogyan fogják majd meg szlalomban és GS-ben.

Biatlon: Dahlmeier és Fourcade is magától értetődően nyerte az üldözésest, őket sem a tét, sem a szél nem gátolja meg a győzelemben.

Gyorskorcsolya: 4/4 arany, 8/12 érem a holland mérleg eddig, a két középtávot is nyerték, és Ireen Wust ötödik aranyánál tart, négy különböző olimpián.

Short-track: Fontana az esélyesek közé tartozott, nagy formában érkezett, mégis kissé váratlan az 500-as győzelme. A magyar férfi váltó döntőbe jutott, ott éppen bármi lehet, most okosak voltak.

Műkorcsolya: Kanada nagyon fölényesen nyerte a csapatversenyt, azzal, hogy az oroszok nem tökéletesek, nyitva volt a kapu a juharleveleseknek.

Szánkó: A női versenyben Geisenberger nyert, mögötte egy másik német, na erre igen alacsony oddsot adtak volna.

Curling: A történelem első mix-páros olimpiai aranya Kanadáé, így stílusos, két sokat látott klasszis, akik csapatban nem jutottak ki, összeálltak, és ellenállhatatlanok voltak.

Snowboard / freestyle: Két női snowboard szám, két amerikai arany, és félcsőben Chloe Kim révén egy legenda született.

Aranyak: német-holland az élen (5-4), aztán 3-mal Norvégia, Kanada, USA. Érmek: norvégok 11, Kanada, Hollandia 10, németek 9.

Igen keményen, néhány egészen meglepő eredménnyel kezdődött az olimpia, ahogy kell.

Sífutás: Charlotte Kalla már háromszoros olimpiai bajnok, és a parádészáma még jön! Eszméletlen erős és magabiztos volt. A férfiaknál a tiszta norvég dobogó azért váratlan, de a csapattaktika tökéletesen működött.

Biatlon: Két német arany, a női papírforma, a férfi viszont egészen különös, ahogy Fourcade és Johannes Boe is fekvőben lőtte teljesen el magát.

Short-track: Sikerült az első a koreaiaknak, ha ettől lendületbe jönnek... Liu Sanyi az 5., megvannak az első pontok, fogjuk fel ezt bemelegítésnek.

Gyorskorcsolya: Két holland arany, négy érem, csak a szokásos? A nőknél a legkevésbé esélyes nyert a háromból, férfiaknál viszont Kramer harmadszor nyerte az 5000-et.

Szánkó: Loch viszont nem nyert harmadszor ugyanabban a számban, hiába vezetett simán az utolsó futam előtt, megmagyarázhatatlanul nagyot hibázott. Osztrák arany, még ha nem is attól, akitől ők várták, de nagyon nem bánják.

Síugrás: Wellinger győzelme nem meglepő, az idény két kiemelkedő emberének ez a feszültség most sok volt.

Snowboard, freestyle: Két tinédzser az első két aranyérmes, azért ez azt hiszem, csak ebben a két látványsportágban elképzelhető egy téli olimpián.

Éremtáblák: Aranyak: német 3, holland 2. Érmek: norvég 8, holland 5, német, kanadai 4. Már az első két napon gyűjtögetnek rendesen a nagyok.

Brilliáns: Leftovers (Elképesztő, hogyan tartották meg a színvonalat a harmadik, záróévadra is.); Twin Peaks (Tulajdonképpen teljesen önálló szín még a végtelen széles sorozat-palettán is, utánozhatatlan, zseniális, csodálatos); Line of Duty (Mercurio a negyedik évadban is ide-oda rángatja a gyanútlan nézőt, aki nem tehet mást, mint lélegzet visszafojtva élvezi a show-t.)

Nagyon jó: Orphan Black (Vége lett, gyönyörűen.); The Americans (Továbbra is imádom, idén jön az utolsó évad.); Peaky Blinders (Nem minden tetszett ebben az évadban, de amikor jó, akkor szuper.); The Crown (Claire Foy hiányozni fog a folytatásban...); Stranger Things (Akkorát nem ütött, mint az első, de nyilván nagyszerű.); Babylon Berlin (Az év egyik váratlan és kellemes meglepetése.); Big Little Lies (Óriási színészek és egy másik váratlan élvezet.); Halt and Catch Fire (Véget ért, és Gordon halála egészen magasra emelte az évad második felét. Nem nagyon van sorozat, ami négy szezonon át folyamatosan jobb lett.); Suburra (Nem olyan zsigerien gyomorszájba vágó, mint a film, de így is nagyon jó.)

Honorable mention: GoT, OitNB, American Gods, Mindhunter, The Expanse, The Handmaid's Tale, Fargo, Better Call Saul

Véget ért a Revival, 5 éven át követhettük nyomon, értelmezhettük, izgulhattunk azon, hogy mi történik Wausauban, Wisconsinban. Ennyi idő után már nem aggódtam azon, vajon jó lesz-e a befejező kötet, Seely és Norton bizonyította korábban, hogy nem fognak hibázni. A búcsú kellően fordulatos, nagyszabású és intim, rémisztő és vicces.

A Marvel-univerzum két könyvvel képviseli magát. Fraction kellően unortodox megközelítésű Hawkeye-ja nem érdemtelenül kapott akkora hype-ot, nagyon jó, várom a többi kötetet. A második polgárháború egy kicsit túlzás nekem, persze a Bendis-Marquez páros elsőrangúan kormányozza a sztorit. A Fade Out befejeződött, a Fuse folytatódott (befejeződött?).

A Deadly Class világába rögtön a 400 oldalas gyűjteménnyel ugrottam be, kemény volt, de elég jó is. Az American Flagg! is van vagy 400 oldal, de még milyen! Howard Chaykin agyának száguldását, disznó és pofátlan humorát nem mindig könnyű követni, de ha alámerülünk az őrületbe, nagyon jól mulatunk.

Három monumentális könyv az élbolyban. Winslow könyörtelen, a mexikói drogháború(k) epikus története tökön ragad és nem ereszt el, kőkemény valóság. Gablé Waringham-sagájának első kötete a maga több mint 1000 oldalával, plusz eredeti németben nem kis feladat, de a jól meglapozott történelmi kalandregény szépen olvastatja magát. Ellroy az Underworld USA trilógia második kötetében egy cseppet elmarad az elsőtől, de azért még egy őrülten nagyszabású és magával ragadó száguldás 63-tól 68-ig.

A Packing for Mars megmutatja, hogyan kell szórakoztató tudományos ismeretterjesztést írni: Rendkívül vicces, a nagy rácsodálkozásokat követik a váratlan elkalandozások, és mindeközben nem felejti egy pillanatra sem, hogy az űrutazás az emberiség legnagyobb és legveszélyesebb kalandja, melyben a hősiességnél csak a tudomány precizitása a nagyobb.

Carrie Fisher visszaemlékezése az első Star Wars forgatásra nyilván végtelenül érdekes, de közben kevéske is. Márquez nem a XX. század egyik legnagyobb írójaként, hanem fiatal újságíróként szerepel itt, az 1957-es bolyongásaival. Benedek Szabolcs új regénye többet ígért nekem, mint amennyit kaptam.

Az időszak legjelentősebb és (a maga bő ezer oldalával) messze leghosszabb könyve Bendis noirjáinak a gyűjteménye. Volt, ami nagyon, volt, ami közepesen jött be. Az nem újdonság, hogy BMB eszméletlenül tud írni, itt viszont még ő is rajzolt, és nagyszerű, hogy nem akarta túllépni saját korlátait, hanem egyszerű stílusát tökéletesen a történetnek rendelte alá.

A Manifest Destiny nem csupán folytatja jól bevált útját, még fejlődni is tud, Ennis háborús sztorijai jók voltak, a TWD ezen része nem ragadott meg annyira. Végre volt egy Kitty főszereplésével erősített történet, csak hát nagyon rövid volt.

Két nagyregény emelkedik ki az élen, köztük majd' 90 év. A BA biztos nem véletlenül juttatta eszembe az Ulysses-t, szerkezete és kalandozásai is idézték, és ez is legalább annyira szól a városról, mint a személyekről. A német nyelv, az "utcai berlini" használata külön élmény. (Tudatlanságomból eredő meglepetés: Valamiért egy polgári történetet vártam, és helyette kisstílű bűnözök és proletárok jöttek.)

Nádas család-életrajzi óriása alighanem a magyar irodalom klasszikusai közé fog számítani. Zsidó, baloldali értelmiségiek a XX. század közepén - önmagában is ígéretes, de Nádas fantasztikus prózája, plusz az egyenként is különleges karakterek a mestermű szintjére emelik a regényt. Az év magyar megjelenése, nem kérdés.

Weir újabb történelemkönyve nagyszerű, Rothmann kemény háborús regénye igen kellemes meglepetés, le Carré önéletrajzi könyve inkább csak jó sztorigyűjtemény. Fontos megemlíteni Kemény Zsófi második regényét: hullámzó színvonal, de a bátorság és a frissesség valóban dicséretes.

"My story is an embroidery, with many beginnings and no end. But I will start with the thread of my sestra Sarah, who stepped off a train one day and met herself." Igen, amikor Helena ezt olvasta, én már nem tudtam visszatartani a könnyeimet.

 És az volt a jó, hogy ezek örömkönnyek voltak, a katarzis cseppjei, a sorozat vége miatti szomorúság és a minden ellenére boldog befejezés együttes hatása. Két zseniális évadot követett három hullámzó, de szerencsére nagyon jól érezte Fawcett és Manson, hogy nem szabad kinyírni a 4 (Rachellel 4+1) klónból egyet sem, az alap négyesnek így ott kell üldögélnie együtt.

Az Orphan Black nyilván egy közepes tucatsorozat lett volna egy őrült és technikailag nehezen kivitelezhető ötlettel, hogyha nem találták volna meg Tatiana Maslany-t, aki mindent megoldott, és inspirálta a showrunnereket, hogy egyre magasabbra tegyék a lécet, amit aztán közösen át is ugrottak. Tat teljesítménye egyértelműen televízió-történelem, óriási aranybetűkkel kerül a nagykönyvbe. Fantasztikus látni ezt a sokféle klónt, még fantasztikusabb egyszerre látni néhányat egy jelenetben, együtt játszani, és a legelképesztőbb belegondolni abba a rengeteg munkába, ami mögötte van, hatalmas elkötelezettség és szenvedély kellett hozzá.

Ez a befejezés annyira jó volt, hogy most jobban hiányzik az Orphan Black, mint gondoltam, hogy hiányozni fog... Let's go to the Shite Beach!

Christopher Nolan rajongóként nagyon vártam a Dunkirk-öt, ugyanakkor feszült is voltam, hogy egy igaz történettel, egy, a korábbi nagy sikereihez képest másképpen epikus és nagyszabású filmmel mire megy. Nos, mesterművet alkotott! A nagy léptékű, mégis szorosan személyes és emberi események, a három időszelet rutinosan virtuóz kezelése, a klasszis színészek, Van Hoytema kimagasló kameramunkája, és persze Hans Zimmer (még önmagához képest is) káprázatos zenéje, ami szerves szereplője a filmnek, és egy igazi szimfóniává emeli a Dunkirk-öt.

Mondjanak többet a hozzáértők: Az AV, még okosabban az EW, és leginkább a VOX.

Az American Vampire most különösen tetszett: Nem tudták megállni, hogy ne legyen egy Dracula-sztori, de nagyon jó lett, és szervesen illeszkedett, plusz aztán egy Pearl-Skinner történet - rendben volt! A Fade Out folytatódott, a Walking Dead pláne, ez a C. Marvel sorozat pedig lezárult.

A különálló könyvek is jók voltak, még ha nem is kiemelkedőek: Remender noirja a bűnözés központi megszüntetéséről, Jodorowsky westernje és Case 20-as évek sztorija.

Erős három hónap volt ez is. A Shardlake-sorozatnak már a hatodik (és eddig utolsó) regénye az Egy bűnös siralmai, és a jól megszokott izgalmakat, történelmi szakszerűséget hozza. Az Amerikai tablója egy (nekem) új Ellroy-trilógia nyitánya, az L.A. Quartet-nél tágabb horizontú, nagyobb szabású, ami meglepő volt.

Richard Rhodes hatalmas elképesztő részletességgel, és ugyanakkor olvasmányosan, laikusnak is követhetően beszéli el az atombombáig vezető pár évtizedes tudományos, politikai és katonai utat – kimagasló munka! Az egyik legnépszerűbb izlandi saga Egilsé, ragyogóan értő és szellemes fordításban igazi gyöngyszem.

Izmos a középmezőny: Egy finn-koszovói váratlanul jó debütálása; McCarthy ifjúkori, szikár és reménytelen regénye; a Martin Beck-sorozat hatodik, talán egyes korábbiak zsenialitásához fel nem érő krimije; a Radch-trilógia középső része.

Zoltán Gábor egy éve olvasott gyomorszorító, mesteri alkotása Kun páter és bandita társai cselekedeteiről szólt. Most itt egy kissé amatőr, ámde igyekezetében dicséretes könyvecske Kun Andrásra, erre a szadista pszichopatára fókuszál, dokumentumokat, vallomásokat, emlékezéseket idézve.

Csodálatos két nap volt, egy óriási döntő agyzsibbasztó végjátékkal és egy megérdemelt, nagyon-nagyon örömteli BL-győzelem.

Ha arra próbálok választ találni, hogy miért most jött össze, miben volt más most, mint egy éve, akkor meglepően sok tényezőt tudok felsorolni. Ami tulajdonképpen vicces, mert egy labda másképp pördül tavaly, egy másképp idén, és az eredmény éppen fordított lett volna... De azért lássuk:

1. A keret szinte teljes volt (persze nem októberhez képest, de Löke és Tóth kiválása már olyan régen volt, hogy a teljességet kijelenthetjük), gyakorlatilag csak Korsós hiányzott, amiből viszont még jól is jött ki a Győr.

2. Mivel így Görbicz szinte végig pályán lehetett, még ha elsősorban "csak" a balszélen is. Ott azonban világklasszis teljesítményt nyújtott, és valljuk meg, azt a sebességet, erőt, fáradhatatlan zakatolást, amit Groot az irányítóposzton (plusz a védekezésben!) bemutatott, arra ő nem lett volna képes. De Anita végül elfogadta a helyét, a szerepét, mint ahogy mindenki más is. Tomori a legjobb példa Görbiczen kívül, de tulajdonképpen mindegyik sztárnak meg kellett hoznia a maga kompromisszumát, el kellett fogadnia, hogy a csapat nagyobb, mint az egyén. És ez nem olyan magától értetődő, láttuk másik csapatoknál, hogy mindez korántsem egyszerű, együttműködő, intelligens játékosok kellenek, és egy igazi közösség.

3. Amiben fontos szerepe van az edzőnek, aki a csapatépítéssel párhuzamosan a taktikát is megtalálta a Final Four-ra. A kulcs a védekezés, a jobb kettes poszt volt, ami Löke kiesése óta nem volt megoldva. Most viszont Tomori került oda, arra a két meccsre, amelyen a világ három legjobb balátlövőjéből kettő jön szembe azon a poszton. Bár így csökkent a belső posztokon a variációs lehetőség, de ez most hasznos áldozat volt.

4. Szintén az edzőt, a stábot dicséri elsősorban a hozzáállásbeli fejlődés: a tavalyi görcsös akarásból idén pozitív felfogás, a játék élvezete lett. Ez is iszonyú nehéz, és persze megfelelő játékosok kellenek hozzá. A két nap egyik legdöbbenetesebb látványa volt Amorim folyamatos széles mosolya a védőfalban egy BL-döntőben.

5. Tavaly egy hónappal a FF előtt érte el a Győr a csúcsformát, idén viszont éppen ezen a hétvégén volt a legjobb a csapat. Korántsem volt egyértelmű, hogy így kijön a formaidőzítés, de szerencsére most sikerült. Jövőre mindhárom dobogós kerete erősödni fog, plusz érkezhet a Rosztov, a feladat még nagyobb lesz, de egyelőre örüljünk ennek a diadalnak, örüljünk nagyon.

Befejeztem az Y-t, és amilyen nehéz lehet egy ilyen hosszú és korszakos történetet lezárni, BKV-nak sikerült, méltó módon búcsúztatta Yorick-ot. A Revival is szépen nyúlik, és még nincs is vége, és nem is csökken a színvonal, sőt. A Fuse-t már-már dobtam, de ez egy annyira jó kis kötet volt, egyetlen nap az űrállomás-városban, rengeteg száll, nagyszerű szerkesztés és történetvezetés. A Dark Victory-ben Loeb és Sale a Long Halloweent viszi tovább, Two Face-szel, Selinával, az összes őrülttel és persze a végén Robinnal. Nem nehéz látni a hatását a Nolan-filmekre.

Nagyon erős, és kiegyensúlyozottan erős a lista, szinte véletlenszerű, hogy melyik kapott végül fél ponttal többet vagy kevesebbet. És mindezek mellett a műfajokban is sikerült ragyogóan változatosnak lennem.

Liu Cixin trilógiájának első kötete megjelent magyarul, és milyen jól is jártunk vele, új és gondolatébresztő szelet hozott a sci-fibe. Amely műfaj néhány nagyhatású, prominens darabjának, sorozatának társadalom- és politikaábrázolását, világteremtését elemzi Tóth Csaba szó szerint egyetemi szintű kötete. Ellroy L.A. Quartetje méltó módon fejeződik be a Fehér jazz-el, mocskos és gyönyörű hard-boiled.

Bolano magnum opus-a tulajdonképpen sokkal olvashatóbb, követhetőbb volt, mint amitől tartani lehetett. A negyedik rész, a 112 meggyilkolt nővel (én 111-et számoltam, mily' figyelmetlenség) persze már feszegeti a fájdalomküszöböt. Az Amerikai isteneket a közelgő tv-sorozat miatt olvastam el, és nyilvánvalóan nagyon nem bántam meg, kiváló könyv. Le Carré pedig most lazán összefüggő rövid sztorikkal hozta a szokásos színvonalat.

A porosz királynékról szóló mű nagyon jól összeszedett, átfogó és rengeteg újdonsággal szolgált, és főleg a két leghíresebb, Sophie Charlotte (ismerős per Baroque Cycle) és Luise (ismerős per Vigée Le Brun) volt nagyon érdekes.

A Taiping gőzös 1949-es katasztrófájáról szóló kétrészes, monumentális film aligha kerülne itt említésre, ha nem Zhang Ziyi volna az egyik főszereplő. Egész egyszerűen túl sok a melodráma, túl sok a felesleges giccs. Közben persze látjuk, hogy John Woo mennyire elemében van, amikor csatajelenetet vagy a hajótörést kell rendeznie - akkor él a film, és szárnyal. (Apropó: szállnak a fehér galambok is, mégis csak John Woo-film.) Minden látványossága ellenére is inkább egy kihagyott lehetőség.

Na, de ami Zhang Ziyi-t illeti.

35 éves, amikor a film készült (még szülés előtt), annál jóval fiatalabb analfabéta leányt játszik, aki faluról kerül Sanghajba, és a háború őrült sodrásában ápolónő, prostituált, álfeleség, és végül hatalmas szívű túlélő lesz.

Jó látni, hogy egy pillantással, egy félmosollyal most is képes életre kelteni egy jelenetet, hogy pár rezdüléssel vált hangulatot érzelmet, hogy továbbra is szórakoztat és elvarázsol.