Rear Window

Véget ért a Revival, 5 éven át követhettük nyomon, értelmezhettük, izgulhattunk azon, hogy mi történik Wausauban, Wisconsinban. Ennyi idő után már nem aggódtam azon, vajon jó lesz-e a befejező kötet, Seely és Norton bizonyította korábban, hogy nem fognak hibázni. A búcsú kellően fordulatos, nagyszabású és intim, rémisztő és vicces.

A Marvel-univerzum két könyvvel képviseli magát. Fraction kellően unortodox megközelítésű Hawkeye-ja nem érdemtelenül kapott akkora hype-ot, nagyon jó, várom a többi kötetet. A második polgárháború egy kicsit túlzás nekem, persze a Bendis-Marquez páros elsőrangúan kormányozza a sztorit. A Fade Out befejeződött, a Fuse folytatódott (befejeződött?).

A Deadly Class világába rögtön a 400 oldalas gyűjteménnyel ugrottam be, kemény volt, de elég jó is. Az American Flagg! is van vagy 400 oldal, de még milyen! Howard Chaykin agyának száguldását, disznó és pofátlan humorát nem mindig könnyű követni, de ha alámerülünk az őrületbe, nagyon jól mulatunk.

Három monumentális könyv az élbolyban. Winslow könyörtelen, a mexikói drogháború(k) epikus története tökön ragad és nem ereszt el, kőkemény valóság. Gablé Waringham-sagájának első kötete a maga több mint 1000 oldalával, plusz eredeti németben nem kis feladat, de a jól meglapozott történelmi kalandregény szépen olvastatja magát. Ellroy az Underworld USA trilógia második kötetében egy cseppet elmarad az elsőtől, de azért még egy őrülten nagyszabású és magával ragadó száguldás 63-tól 68-ig.

A Packing for Mars megmutatja, hogyan kell szórakoztató tudományos ismeretterjesztést írni: Rendkívül vicces, a nagy rácsodálkozásokat követik a váratlan elkalandozások, és mindeközben nem felejti egy pillanatra sem, hogy az űrutazás az emberiség legnagyobb és legveszélyesebb kalandja, melyben a hősiességnél csak a tudomány precizitása a nagyobb.

Carrie Fisher visszaemlékezése az első Star Wars forgatásra nyilván végtelenül érdekes, de közben kevéske is. Márquez nem a XX. század egyik legnagyobb írójaként, hanem fiatal újságíróként szerepel itt, az 1957-es bolyongásaival. Benedek Szabolcs új regénye többet ígért nekem, mint amennyit kaptam.

Az időszak legjelentősebb és (a maga bő ezer oldalával) messze leghosszabb könyve Bendis noirjáinak a gyűjteménye. Volt, ami nagyon, volt, ami közepesen jött be. Az nem újdonság, hogy BMB eszméletlenül tud írni, itt viszont még ő is rajzolt, és nagyszerű, hogy nem akarta túllépni saját korlátait, hanem egyszerű stílusát tökéletesen a történetnek rendelte alá.

A Manifest Destiny nem csupán folytatja jól bevált útját, még fejlődni is tud, Ennis háborús sztorijai jók voltak, a TWD ezen része nem ragadott meg annyira. Végre volt egy Kitty főszereplésével erősített történet, csak hát nagyon rövid volt.

Két nagyregény emelkedik ki az élen, köztük majd' 90 év. A BA biztos nem véletlenül juttatta eszembe az Ulysses-t, szerkezete és kalandozásai is idézték, és ez is legalább annyira szól a városról, mint a személyekről. A német nyelv, az "utcai berlini" használata külön élmény. (Tudatlanságomból eredő meglepetés: Valamiért egy polgári történetet vártam, és helyette kisstílű bűnözök és proletárok jöttek.)

Nádas család-életrajzi óriása alighanem a magyar irodalom klasszikusai közé fog számítani. Zsidó, baloldali értelmiségiek a XX. század közepén - önmagában is ígéretes, de Nádas fantasztikus prózája, plusz az egyenként is különleges karakterek a mestermű szintjére emelik a regényt. Az év magyar megjelenése, nem kérdés.

Weir újabb történelemkönyve nagyszerű, Rothmann kemény háborús regénye igen kellemes meglepetés, le Carré önéletrajzi könyve inkább csak jó sztorigyűjtemény. Fontos megemlíteni Kemény Zsófi második regényét: hullámzó színvonal, de a bátorság és a frissesség valóban dicséretes.

"My story is an embroidery, with many beginnings and no end. But I will start with the thread of my sestra Sarah, who stepped off a train one day and met herself." Igen, amikor Helena ezt olvasta, én már nem tudtam visszatartani a könnyeimet.

 És az volt a jó, hogy ezek örömkönnyek voltak, a katarzis cseppjei, a sorozat vége miatti szomorúság és a minden ellenére boldog befejezés együttes hatása. Két zseniális évadot követett három hullámzó, de szerencsére nagyon jól érezte Fawcett és Manson, hogy nem szabad kinyírni a 4 (Rachellel 4+1) klónból egyet sem, az alap négyesnek így ott kell üldögélnie együtt.

Az Orphan Black nyilván egy közepes tucatsorozat lett volna egy őrült és technikailag nehezen kivitelezhető ötlettel, hogyha nem találták volna meg Tatiana Maslany-t, aki mindent megoldott, és inspirálta a showrunnereket, hogy egyre magasabbra tegyék a lécet, amit aztán közösen át is ugrottak. Tat teljesítménye egyértelműen televízió-történelem, óriási aranybetűkkel kerül a nagykönyvbe. Fantasztikus látni ezt a sokféle klónt, még fantasztikusabb egyszerre látni néhányat egy jelenetben, együtt játszani, és a legelképesztőbb belegondolni abba a rengeteg munkába, ami mögötte van, hatalmas elkötelezettség és szenvedély kellett hozzá.

Ez a befejezés annyira jó volt, hogy most jobban hiányzik az Orphan Black, mint gondoltam, hogy hiányozni fog... Let's go to the Shite Beach!

Christopher Nolan rajongóként nagyon vártam a Dunkirk-öt, ugyanakkor feszült is voltam, hogy egy igaz történettel, egy, a korábbi nagy sikereihez képest másképpen epikus és nagyszabású filmmel mire megy. Nos, mesterművet alkotott! A nagy léptékű, mégis szorosan személyes és emberi események, a három időszelet rutinosan virtuóz kezelése, a klasszis színészek, Van Hoytema kimagasló kameramunkája, és persze Hans Zimmer (még önmagához képest is) káprázatos zenéje, ami szerves szereplője a filmnek, és egy igazi szimfóniává emeli a Dunkirk-öt.

Mondjanak többet a hozzáértők: Az AV, még okosabban az EW, és leginkább a VOX.

Az American Vampire most különösen tetszett: Nem tudták megállni, hogy ne legyen egy Dracula-sztori, de nagyon jó lett, és szervesen illeszkedett, plusz aztán egy Pearl-Skinner történet - rendben volt! A Fade Out folytatódott, a Walking Dead pláne, ez a C. Marvel sorozat pedig lezárult.

A különálló könyvek is jók voltak, még ha nem is kiemelkedőek: Remender noirja a bűnözés központi megszüntetéséről, Jodorowsky westernje és Case 20-as évek sztorija.

Erős három hónap volt ez is. A Shardlake-sorozatnak már a hatodik (és eddig utolsó) regénye az Egy bűnös siralmai, és a jól megszokott izgalmakat, történelmi szakszerűséget hozza. Az Amerikai tablója egy (nekem) új Ellroy-trilógia nyitánya, az L.A. Quartet-nél tágabb horizontú, nagyobb szabású, ami meglepő volt.

Richard Rhodes hatalmas elképesztő részletességgel, és ugyanakkor olvasmányosan, laikusnak is követhetően beszéli el az atombombáig vezető pár évtizedes tudományos, politikai és katonai utat – kimagasló munka! Az egyik legnépszerűbb izlandi saga Egilsé, ragyogóan értő és szellemes fordításban igazi gyöngyszem.

Izmos a középmezőny: Egy finn-koszovói váratlanul jó debütálása; McCarthy ifjúkori, szikár és reménytelen regénye; a Martin Beck-sorozat hatodik, talán egyes korábbiak zsenialitásához fel nem érő krimije; a Radch-trilógia középső része.

Zoltán Gábor egy éve olvasott gyomorszorító, mesteri alkotása Kun páter és bandita társai cselekedeteiről szólt. Most itt egy kissé amatőr, ámde igyekezetében dicséretes könyvecske Kun Andrásra, erre a szadista pszichopatára fókuszál, dokumentumokat, vallomásokat, emlékezéseket idézve.

Csodálatos két nap volt, egy óriási döntő agyzsibbasztó végjátékkal és egy megérdemelt, nagyon-nagyon örömteli BL-győzelem.

Ha arra próbálok választ találni, hogy miért most jött össze, miben volt más most, mint egy éve, akkor meglepően sok tényezőt tudok felsorolni. Ami tulajdonképpen vicces, mert egy labda másképp pördül tavaly, egy másképp idén, és az eredmény éppen fordított lett volna... De azért lássuk:

1. A keret szinte teljes volt (persze nem októberhez képest, de Löke és Tóth kiválása már olyan régen volt, hogy a teljességet kijelenthetjük), gyakorlatilag csak Korsós hiányzott, amiből viszont még jól is jött ki a Győr.

2. Mivel így Görbicz szinte végig pályán lehetett, még ha elsősorban "csak" a balszélen is. Ott azonban világklasszis teljesítményt nyújtott, és valljuk meg, azt a sebességet, erőt, fáradhatatlan zakatolást, amit Groot az irányítóposzton (plusz a védekezésben!) bemutatott, arra ő nem lett volna képes. De Anita végül elfogadta a helyét, a szerepét, mint ahogy mindenki más is. Tomori a legjobb példa Görbiczen kívül, de tulajdonképpen mindegyik sztárnak meg kellett hoznia a maga kompromisszumát, el kellett fogadnia, hogy a csapat nagyobb, mint az egyén. És ez nem olyan magától értetődő, láttuk másik csapatoknál, hogy mindez korántsem egyszerű, együttműködő, intelligens játékosok kellenek, és egy igazi közösség.

3. Amiben fontos szerepe van az edzőnek, aki a csapatépítéssel párhuzamosan a taktikát is megtalálta a Final Four-ra. A kulcs a védekezés, a jobb kettes poszt volt, ami Löke kiesése óta nem volt megoldva. Most viszont Tomori került oda, arra a két meccsre, amelyen a világ három legjobb balátlövőjéből kettő jön szembe azon a poszton. Bár így csökkent a belső posztokon a variációs lehetőség, de ez most hasznos áldozat volt.

4. Szintén az edzőt, a stábot dicséri elsősorban a hozzáállásbeli fejlődés: a tavalyi görcsös akarásból idén pozitív felfogás, a játék élvezete lett. Ez is iszonyú nehéz, és persze megfelelő játékosok kellenek hozzá. A két nap egyik legdöbbenetesebb látványa volt Amorim folyamatos széles mosolya a védőfalban egy BL-döntőben.

5. Tavaly egy hónappal a FF előtt érte el a Győr a csúcsformát, idén viszont éppen ezen a hétvégén volt a legjobb a csapat. Korántsem volt egyértelmű, hogy így kijön a formaidőzítés, de szerencsére most sikerült. Jövőre mindhárom dobogós kerete erősödni fog, plusz érkezhet a Rosztov, a feladat még nagyobb lesz, de egyelőre örüljünk ennek a diadalnak, örüljünk nagyon.

Befejeztem az Y-t, és amilyen nehéz lehet egy ilyen hosszú és korszakos történetet lezárni, BKV-nak sikerült, méltó módon búcsúztatta Yorick-ot. A Revival is szépen nyúlik, és még nincs is vége, és nem is csökken a színvonal, sőt. A Fuse-t már-már dobtam, de ez egy annyira jó kis kötet volt, egyetlen nap az űrállomás-városban, rengeteg száll, nagyszerű szerkesztés és történetvezetés. A Dark Victory-ben Loeb és Sale a Long Halloweent viszi tovább, Two Face-szel, Selinával, az összes őrülttel és persze a végén Robinnal. Nem nehéz látni a hatását a Nolan-filmekre.

Nagyon erős, és kiegyensúlyozottan erős a lista, szinte véletlenszerű, hogy melyik kapott végül fél ponttal többet vagy kevesebbet. És mindezek mellett a műfajokban is sikerült ragyogóan változatosnak lennem.

Liu Cixin trilógiájának első kötete megjelent magyarul, és milyen jól is jártunk vele, új és gondolatébresztő szelet hozott a sci-fibe. Amely műfaj néhány nagyhatású, prominens darabjának, sorozatának társadalom- és politikaábrázolását, világteremtését elemzi Tóth Csaba szó szerint egyetemi szintű kötete. Ellroy L.A. Quartetje méltó módon fejeződik be a Fehér jazz-el, mocskos és gyönyörű hard-boiled.

Bolano magnum opus-a tulajdonképpen sokkal olvashatóbb, követhetőbb volt, mint amitől tartani lehetett. A negyedik rész, a 112 meggyilkolt nővel (én 111-et számoltam, mily' figyelmetlenség) persze már feszegeti a fájdalomküszöböt. Az Amerikai isteneket a közelgő tv-sorozat miatt olvastam el, és nyilvánvalóan nagyon nem bántam meg, kiváló könyv. Le Carré pedig most lazán összefüggő rövid sztorikkal hozta a szokásos színvonalat.

A porosz királynékról szóló mű nagyon jól összeszedett, átfogó és rengeteg újdonsággal szolgált, és főleg a két leghíresebb, Sophie Charlotte (ismerős per Baroque Cycle) és Luise (ismerős per Vigée Le Brun) volt nagyon érdekes.

A Taiping gőzös 1949-es katasztrófájáról szóló kétrészes, monumentális film aligha kerülne itt említésre, ha nem Zhang Ziyi volna az egyik főszereplő. Egész egyszerűen túl sok a melodráma, túl sok a felesleges giccs. Közben persze látjuk, hogy John Woo mennyire elemében van, amikor csatajelenetet vagy a hajótörést kell rendeznie - akkor él a film, és szárnyal. (Apropó: szállnak a fehér galambok is, mégis csak John Woo-film.) Minden látványossága ellenére is inkább egy kihagyott lehetőség.

Na, de ami Zhang Ziyi-t illeti.

35 éves, amikor a film készült (még szülés előtt), annál jóval fiatalabb analfabéta leányt játszik, aki faluról kerül Sanghajba, és a háború őrült sodrásában ápolónő, prostituált, álfeleség, és végül hatalmas szívű túlélő lesz.

Jó látni, hogy egy pillantással, egy félmosollyal most is képes életre kelteni egy jelenetet, hogy pár rezdüléssel vált hangulatot érzelmet, hogy továbbra is szórakoztat és elvarázsol.

BrainDead: Ha nem a King-házaspár csinálja, fel sem merülhetett volna, hogy ilyesmit a CBS-n bemutatnak, ráadásul még végig is megy az évad. De szerencsére így láthattunk egy kellően beteg, összeesküvés-elméletes, biohorroros poiltikai szatírát, ami egészen különleges móka volt. Kiváló volt a főszerepben egyik kedvencem, Mary Elizabeth Winstead, nagyon jó volt ilyenben és így látni.

Ófærð / Trapped: Izlandi krimi egy, a vihar miatt (a sorozat nagyobb részében) elzárt kikötővárosban. Pontosan olyan iszonyú jó, mint amiben a leírás alapján reménykedhettünk. A Fortitude műfajkavalkadjával ellentétben ez egyértelmű nordic krimi, nagyszerű sztori, nagyszerű színészek (érthetetlen, hogy ezt hogyan csinálják 300 ezer emberből az izlandiak).

Gilmore Girls: A Year in the Life: A régóta várt folytatás a Netflix 4*90 perces kiszerelésében. A nosztalgia-faktort kiválóan hozta. A három fő karakter, a három Gilmore fejlődése, változása, motivációja néha megbicsaklott, a sztori néha megkérdőjelezhető volt, de ha minden tökéletes lett volna, akkor még mindig zokognánk, hogy miért is van vége. (Todd VanDerWerff nagyszerűen írja le, hogy milyen is.) A hírhedt utolsó négy szó meglepő volt, azonban végül is szervesen és logikusan következett, azt hiszem, ezzel semmi bajunk nem lehet. A mellékszereplők cameói volt, hogy jobban, volt, hogy gyengébben sikerültek: messze a legjobb Liza Weil vendégszereplése volt, illetve a Life&Death Brigade teljesen váratlan és feelgood jelentsora a fináléban.

Westworld: Az HBO új, ambíciózus gigaprodukciója rendkívül bonyolult, néhol ön-farkába harapó, önmagában elvesző, aztán az utolsó részre csak-csak összeáll egyfajta egésszé, és persze végig rendkívül élvezetes. Nagyszerű színészek (azok a váltások analízisben, főleg Evan Rachel Wood-tól!), több síkon értelmezhető és követhető és elemezhető narratíva. Teremtés, identitás, emlékezés. Csak 2018-ban folytatódik, és minden bizonnyal egészen új utakon megy majd tovább.

The Crown: A Netflix gigadrága sorozatot kezdett Erzsébet királynőről (a másodikról), és mind a kritikai, mind a közönségsiker meg is jött. Peter Morgan a showrunner, aki immár karriert épített a jelenlegi királynőből, de mivel tartja a nagyon magas színvonalat most is, szavunk sem lehet. Claire Foy (akit imádtam a Wolf Hallban Boleyn Annaként) feladata nem is lehetne nehezebb: egy passzív, érzelmeit leplező, mindig uralkodói arcot viselő nőt kell alakítania úgy, hogy mégis izgalmas és érdekes legyen. És sikerül neki!

Bendis nem kevés telitalálata közül egy számomra újabb, a Scarlet, ahol is régi kollégával, Alex Maleevvel fogott össze, hogy egy zavarba ejtően kanyarodó történetben tesztelje az olvasót. A Locke&Key és a Ms. Marvel az ismert színvonalon folytatódnak. A Judge Dredd (így gyűjteményben olvasva) akkor a leghatásosabb, amikor hosszú történetívek vannak, és most az 5. könyvben ott volt többek között a 25 részes Apocalypse War, ami hatalmasat dobott az összélményen. A Satellite Sam második kötete talán még betegebb, mint az első volt, de bizony olykor kell ilyen is. A Holtak szószólója nem rossz képregény-változatban, de nyilvánvalóan távol van a regény katarzisától.

Minimálisan szóródnak az értékek, ismét egy igen erős negyedév volt. Krasznahorkai új regénye méltán kerülhet a "nagyok", a Sátántangó és az Ellenállás... mellé. Azoknál mindenesetre humorosabb, még ha fájdalmas, kegyetlen szatíra is ez a humor. Krasznahorkai szinte mindenkinél többet tud erről az országról és az emberekről.

Ellroy L.A. Quartet-jének harmadik könyve természetesen tartja a színvonalat. Majd' tíz évvel később játszódik Helen Dunmore legújabb műve. Mindkettő zsáner-regény, mindkettő magas irodalmi értékkel. Andy Weir hatalmas sikert aratott sci-fijén érződik az első regény egy-két gyermekbetegsége, de az ötlet, a bátorság, a lelkesedés viszi a hátán.

Két kiváló történelmi munka: Az észak-ír konfliktus velős, a lényegre, a nagy folyamatokra koncentráló leírása a téma egyik alapműve. Zamoyski pedig a zseniális 1812 után a következő 2-3 év diplomáciai zűrzavarát elemzi elképesztő részletességgel, és nem fukarkodva a kísérő társadalmi élet számtalan frivol történetével. Két nagyszerű irodalom- és személyes történeti könyv: Réz Pál a háború utáni magyar irodalom minden szereplőjét jól ismerte, és nagyon jól tud mesélni is.

Esterházy Péter betegség-könyvét nem pontoztam, nem lehet, nem érdemes, fáj, basszus...