Rear Window

Phelps kikapott 200 gyorson, nem is az a húde meglepő, hanem az, hogy hogyan: Paul Biedermann 1.42,00-át úszva, másfél testhosszal verte. Tényleg emberből van MP, és az neki sem megy, hogy egy ilyen olimpia után, 4 hónap felkészüléssel ugyanott van. Ami persze nem is lett volna elég, hanem még rengeteget fejlődnie is kellett volna. Biedermann pedig a 400 után 200-on is 25,7-es utolsó 50-et úszott, ami teljesen őrületes! Ez a dressz is, ami viszi a végén az úszót, de akkor is...

4 világcsúcs egyébként, összesen így 15, döntőben "csak" kettő (Biedermann és Spofforth), Soninak ma nem kellett, Filippi nagyot úszva nyert 1500-on, Koga pedig elfoglalta Peirsol megüresedett 100-as trónját. Pellegrini erőt demonstrált a 200-as elődöntőben, nyolctizedes világcsúcs, biedermanni formában van, holnap nem is a győzelme lesz az érdekes, hanem hogy Mutina és Verrasztó is ott úszik majd.

Katka napja.

A kötelező számok: 5 világcsúcs, összesen eddig 11. Három döntőben a világcsúcs sem volt elég a győzelemre, mert Rickard, Sjöström és Kukors is jobb volt még annál is. A 15 éves svéd lány elbírta a terhet, sőt meglepően okosan úszott. Rebecca Soni és Natasa Zueva pedig már az előfutamban rekordot úszott, azt hiszem, az előbbinek biztosabb a holnapi napja.

Peirsol kiesése a legmeglepőbb, elszámolta magát, 200-ra összekaphatja az úszását, de az tény marad, hogy minden idők legnagyobb férfi hátúszója, neki már nem kell bizonyítania.

És akkor Hosszú Katinka! Látszott, hogy a tegnapi Európa-csúcsnál is több van benne, és döbbenetesen gyönyörű, amit csinált: bronzérem és 2:07,46. Egyik elképesztőbb, mint a másik. Mellen hozta össze, annyit ment ott, mint Rice, a többiben pedig vonHausaus szuper. Az idő tegnapelőtt még világcsúcs lett volna, csodálatos ez a lány, még jó, hogy nem hagyta abba tavaly, az amerikai egyetem nagyon bejött, hatalmasat fejlődött. Vasárnap? 400-on elvileg még jobb, bár talán Rice és Coventry is ott erősebb, viszont Kukors nem indul. Ezek után bármi lehet.

Az utolsó világverseny az "űrruhákban", az utolsó vb nyitott medencében. 6 világrekord a nyitányon. Ja.

A két 400 gyors: Biedermann győzelme nem meglepő, világcsúcsa, Thorpe idejét megdöntve - mindenképpen. Kiss Gergő 6., nagyszerű. Federica Pellegrini elbírta a hazai pálya elképesztő terhét, ahogy gondoltam is, hogy el fogja, ő olyan, és az első úszónő 4 percen belül.

A sprint gyorsváltók: Hollandok be tudták húzni nagy csatában a nőit, természetesen hatalmas világcsúccsal, a németek szorongattak, Steffen persze alapból 100-as rekorddal kezdett, 52,22, ezt az időt is lehet ízlelgetni... A férfiváltót a franciák megint el tudták veszíteni, Peking után ez már ismét értelmezhetetlen, nemcsak a mindig önmagukat felülmúló amerikaiak verték meg őket, hanem a teljesen nudlinak tűnő oroszok is. Phelpsnek van 1 aranya...

Világcsúcs még női 100 pillén (kérdés, hogy a svéd leány kibírja-e a döntőt is), valamint brutál rekord 200 vegyesen, az amerikai Kukors mindenkit meglepett, nála biztosabbnak látszik az,a arany, de Evelyn és Katinka is a holnapi döntőben.

A 25-ös Doug Petrie Living Dollja, ami két dolog miatt érdemel figyelmet: Egyrészt lezárja a Dawn-sztorit, visszaváltozik emberré, és kibékül nővérével, akinek hiába van ott a világ gondja, hiába van ott a sok slayerette, mégis Dawn a húga, ő a család.

Másrészt (és ez emeli fel az epizódot) Petrie öreg buffystaként klasszikus buffyspeaket hoz vissza, hatalmas Xander-Buffy párbeszédeket, geek kiszólásokat. Veronica Mars behozataláért pedig nagy köszönet.

Jane Espenson nagy arc-ja lesz a következő, amiben jön Oz, és persze remélhetőleg néhány nagy kérdésben is közelebb jutunk a megoldáshoz. De addig is beszúrtak egy Tales of the Vampires epizódot, új alkotókkal, az új, vámpírokat elfogadó világról. Nem rossz, sötét, fájdalmas, ami oké.

Csak annyit hozzá, hogy a memorial service (show) meglepően nyugis és az általam vártnál kevésbé nyálas volt, jobb és rosszabb dalokkal. Amerikai volt, hollywood-i, naná. Gordy és Magic sztorijai igazán jók voltak (Magic egyébként is nagy kedvenc), Shields kedves volt, az aktivisták (Sharpton tiszteletes, a King testvérek) úgy beszéltek, ahogy az elvárható, mégha innen nézve fura is lehet sokaknak.

Ami meg a családot illeti: az életük a reflektorfény, a színpad, most sem riadtak vissza, napszemüvegben sorakoztak, ölelgettek a férfiak minden megszólalót, nem éreztem visszásnak. A meglepetést a gyerekek jelentették, hiszen nagyon rejtve voltak születésük óta, most meg megjelentek, láthattuk őket. (Értelmetlen volna belemenni, hogy mennyire különös a hatalmas fekete családban a 3 fehér gyerek...) Normálisnak tűntek, a leány különösen jófejnek, a két mondata a végén pedig szép, bátor és megható volt, azt meg nem merném megítélni, hogy mennyire volt okos és helyes dolog odaengedni.

Nem vagyok nagy Marilyn Manson ismerő, de azt tudtam, hogy az egyház tiltakozása MM soproni fellépésem kapcsán egy oltári nagy butaság, ostoba önki, tudatlanság a köbön. Mindenesetre reklámnak jó volt... Tele is volt a Lővér-kemping.

Bevallom egy bohóc showjára vártam, helyette azonban az volt az érzésem, hogy egy hatalmasra nőtt frusztrált és lelki beteg gyermek fájdalmait látom. És mindez tetszett nekem, élveztem (akár játék volt M-nak, akár belülről fakadt). A kissé talán fáradt rockműsort néha felülírta ennek a különös figurának a nyomasztó, izgalmas és zavarbaejtő jelenléte, ami mindenképpen oda tudta kötni a magamfajta nem hozzáértő és nem rajongó nézőt is. Jelentős, fontos, jól kitalált szereplője a rock (pop) zenének.

Még 3 hét, de megy most a Mediterrán Játékok, múlt héten magyar és német bajnokság, már elkapott a láz. Brutális vb lesz, folytatódni fog a tavalyi tűzijáték, méltó lesz Pekinghez is. A dresszeknek persze nem kevés közük van ehhez, a FINA talán megengedőbb volt a vártnál, nem is igazán próbált gátat vetni a felszerelés-forradalomnak. Ennek azért nem örülök, hiába látványosabbak az úszóversenyek az új korszak új szintre kerülő időeredményeivel. Valamit ki kellene találnia a FINA-nak a jövőben, hogy ne nőjön a fejükre a technológiai háború.

Ami egyébként a Mediterránt illeti: Pellegrini, Wildeboer, Melouli már most óriási formában van, Filippi is nagy, a francia sprinterek is (Manadou, Baron nem mentek el). Mit fog mindez jelenti amcsik, auszik, világ, néhány számban éppen a magyarok ellen Rómában? Az úszósport jelenlegi őrült pörgésében ezt nem merném megtippelni.

A Stanley-kupa a Pittsburgh-é lett, 2-3 után az utolsó két meccsen elképesztő védekezéssel, ihletett Fleury-vel és megfelelő szerencsével. És amit pláne nem gondolhattunk: úgy hogy 7 meccsen 3 pontot kapar csak össze Crosby, mégis megnyerik a kupát.

NBA-ben pedig a Lakers, ahogy illett. Gyakorlatilag lekapcsolták Howardot, az orlandói külsőket is kordában tartották, Kobe Bryant pedig igazi vezér volt, aki felhozta maga mellé a többieket is: Fisher, Gasol, Ariza, Odom nagyon nagyok voltak. Éppen ezért a szoros végjátékokból rendre a Lakers jött ki jobban (egy kivétellel), mindkét hosszabbítás ellentmondás nem tűrően nyerték.

Elisabeth-Louise Vigée-Lebrun 1835-ös önéletrajza nekem az 1903-as New York-i kiadás reprint változatában van meg, itt elérhető a szöveg.

Londonban, a National Galleryben kedveltem meg egy csapásra, a szalmakalapos önarcképét látva, aztán Párizsban és Szentpéterváron (lásd alant) is vadásztam már a képeire. Az önéletrajzot tavaly találtam, kérdéses persze, hogy az eredeti stílust mennyire adja vissza egy 1903-as amerikai fordítás.

Egy rendkívül royalista és lojalista, nagyrészt jókedélyű nőt ismerhetünk meg, aki úgy tűnik, igen hosszú élete során megállás nélkül festett, estélyeken vett részt és utazott. Az arisztokrácia festője volt, a felsőbb körökből is kiemelkednek kedvenc megrendelői: a francia királyi és az orosz cári családok. Az írása ennek megfelelően aféle ki-kicsoda is, a XVIII. század végi, a XIX. század elei európai arisztokráciáról, festőkről, és nem utolsósorban a színészekről, zenészekről és énekesekről, akiket nagy becsben tartott, és nem ritkán szereplőként is részt vett ilyen-olyan házi előadásokban, nem csupán lelkes nézőként.

A francia forradalom megtörte hazai sikereit, szeretett Marie Antoinette-je és XVI. Lajos bukása után elmenekült, 12 éves száműzetés kezdődött, melynek nagyjából felét Oroszországban, főként Szentpéterváron töltötte. (A többit Itáliában, Svájcban, Ausztriában, Poroszországban, Angliában.) Szentpéterváron még éppen elcsípte II. Katalin uralkodásának végét, a birodalom és a művészetek virágkorát.

Az önéletrajz szórakoztató, érdekes világot mutat, arisztokraták, művészek, és ebben a világban egy festőnő, aki rengeteg helyre bejáratos, és körbeutazza fél Európát. Elég jól megél, miközben többször panaszkodik, hogy ifjú korában a mostohaapja, később a férje tette zsebre a festészettel keresett pénzeit.

Alább két amatőr fotóm az Ermitázsból. Az elsőn az 1800-as önarcképe a szentpétervári Akadémia számára. A másodikon pedig Alexandra Pavlovna és Jelena Pavlovna (a későbbi I. Pál lányai, Nagy Katalin unokái) 1796-os portréja.

Roland és a ka-tet útja a Setét Torony felé. Rózsa és kapu.

Befejeztem a hét kötetet, többezer oldal, sokkal jobban élveztem, mint amit vártam. Stephen King óriási, sokmindent (még önmagát is) magába foglaló regényfolyama ha nem is végig egyenletes színvonalon, de rengeteg ragyogó résszel, és főleg átfogó, hatalmas és megragadó világaival ott van a legnagyobbak között. Ragyogás, Stand, Carrie, Christine, Rémkoppantók, Tortúra, Állattemető - ezek között. És a befejezés is csak kicsit zavart, elhiszem Kingnek, hogy ez kellett szerinte.

(Az meg, hogy olyan bevallott kiindulópontjai voltak, mint pl. Leone vagy a Hét mesterlövész, az csak külön plusz.)

Három stand-alone, három különböző írótól.

#22: Steven DeKnight kissé őrült száguldása japán vámpír-plüssállatokkal, lopott koreai tengeralattjáróval, Harmonyval Larry Kingnél. Néha kissé over-the-top, de az üzenet világos: egyre szarabb a helyzet a slayerek számára, már csak PR okokból is.

#23: Amint láttam, hogy Drew Greenberg írta, tudtam, hogy ragyogó lesz. Buffy és Andrew field-tripje főleg hatalmas párbeszédeket hoz, nagyon sokat, viccesek és fontosak egyaránt vannak. Andrew (comic szinten) elképesztő hosszú geek-monológja frenetikus, van benne Star Wars, Bond, Battlestar Galactica, Terminátor, Hupikék Törpikék... És később a Buffy által letorkolt überklasszikus Star Trek idézet ("the needs of the many...").

Buffy és Simone közös jelenetei is nagyon jók. Andrew pedig családtag lesz, B nem hagyja az embereit... Redemption - egyébként is az örök témák egyike a Buffyverse-ben.

#24: Jim Krueger (újonc az univerzumban) egy Giles és Faith epizódot hoz. Klasszikus közép-európai horrorsztori a gyerekeket feláldozó felnőttekről. Ennél sokkal érdekesebb, hogy újra találkozunk Faith-szel és Giles-szal, és remélhetőleg szép lassan belefolynak majd a többiek életébe is, és nem csupán stand-alone-ok jutnak nekik. Biztos, hogy lesz még szerepük a nagy történetben is.

Egy újabb hősköltemény. Az egyik legnagyobb a sok-sok csoda közül, amelyekkel ez a csapat jó 15 éve újra és újra megörvendeztet bennünket.

Az elődöntőt a Szeged ellen kilátástalan helyzetből hoztuk hosszabbításra és nyertük meg. Majd alig 17 óra múlva a legyőztük a Sopront, Sopronban, valószerűtlenül, váratlanul, határtalan akarattal, fegyelemmel, szívvel, ésszel és erővel - és úgy, hogy a 3. negyed legvégén Dalma kipontozódott. De tegnap nem volt olyan hátráltató körülmény, ami megállíthatta volna a lányokat. Mindenki kitett magáért, Nusi pedig isteni volt.

Szokásosan színvonalas szakmai gondolatok Miholics Zoltántól (taktika, védekezés, rotáció, lélektan), egy imádnivaló videó a SportSide-ról, fotóhegyek a hivatalos oldalról.

Ami pedig még nagyon fontos, és számított: az elmúlt két évben nem nyertünk semmit, alig jutottunk a döntőbe, Sopron kétszer vert minket az idényben, és mégis tele volt a pécsi szektor, a szurkolók ott voltak, ott voltunk, és hajtottuk a lányokat - mert tudjuk, hogy érdemes, hogy megérdemlik.

A televízió történetének egyik legjobb sorozata ért véget ma. Egy ragyogó másfél órával. Óriási színészi alakításokkal.

Kiderült, hogy 150 ezer éve történt mindez, és csak megtalálták a Földet (Starbuck elhozta őket), és itt maradtak. Szinte mindenki túlélte, ami tulajdonképpen meglepő és váratlan, Laura halála természetesen biztos volt. Hera lett az "ősanya", Starbuck egy angyal vagy istenek hírnöke.

A talán legsötétebb és legdepressziósabb sorozat gyakorlatilag happy enddel ért véget. Na, nem baj persze. Még HeadSix és HeadBaltar jelenidejű befejezése (All of this is happened before. But the question is: does all ot this has to happen again. This time I guess no. stb..) és a kikacsintás a japán robotokra sem depis.

Itt mesél Moore és Eick a fináléról.

Battlestar Galactica. Már most klasszikus. Örökké él.

... találkoztam ezekkel a N.Y.Times-ban.

A UConn lányok idei veretlen csapatáról egy írás, benne a 2002-es csodacsapattal (Bird, Taurasi, Cash... - the best ever?) való összehasonlítás. Ez tetszett a 2002-esekről: "When those guys went on a run, you were buried. Before you could stop the bleeding, you were dead."

Ebben a cikkben pedig két közgazdász assistant professor elemzi igencsak tudományosan (ld a cikkben linkelt anyago), hogy a félidei hátrány nem is feltétlenül hátrány - legalább is, ha az 1 pont. Érdekes számolgatások.

"Corpus Christi: Trimble!" Ezt kiabálta legtöbbször Jeremy Paxman, az egyre izgatottabb műsorvezető az idei U.CH. döntőjében, amelyet az oxfordi Corpus Christi College a manchesteri egyetemmel vívott. A Gail Trimble vezette oxfordiak hátrányból feljőve, óriási hajrával nyertek. Több mint 5 millióan nézték a BBC2-n a műsort.

Régen élveztem ennyire kvízműsort, brutális a sebessége, elképesztő, hogy ezek a fiatalok mi mindent tudnak, és milyen gyorsan válaszolnak a teljesen eltérő témájú, néha kegyetlenül nehéz kérdésekre. 20 perc száguldás, szinte levegővétel nélkül - Paxmannek külön gratuláció, mégis csak neki kell a legtöbbet beszélnie, és neki pláne nem szabad hibáznia. Úgy nagyjából a válasz elhangzásakor felfogtam általában magát a kérdést... Mégis nagyon élvezetes a sebesség, a tudás, az izgalom miatt.

Gail Trimble-ből, a latin szakos ifjú hölgyből pedig celebritás lett, aki okos, művelt, klasszikusan szépen beszélő nőként megosztotta a briteket. Nekem mindenesetre végtelenül szimpatikus volt, szurkoltam is neki. (Nem mintha a csapattársai vagy akár a manchesteriek unszimpatikusak lettek volna.)