Rear Window

Nem rendezünk gyakran világbajnokságot, pláne ilyen szép, klasszikus sportágban. A SYMA-csarnok jó helyszín volt, éppen megfelelő méretű az 1. áttekinthetőséghez, 2. a hangulatossághoz, 3. a nézőközeliséghez. A nagyterem a Londonból megörökölt dobogóval, pástokkal, technikával, fényekkel egészen csodálatosan nézett ki, sokat adott hozzá az élményhez. (És még ha a székek is kényelmesebbek lettek volna...)

Nehéz kívülállóként meghatározni, hogy Usmanov elnöksége mit jelent a sportágnak, de úgy gondolom, hogy az több évtizedes maradi, begyepesedett francia-olasz vonalhoz képest csak jót hozhat, és megmentheti a vívást. Nem csupán mérhetetlen vagyonával, hanem elsősorban a más, modern, üzleti szemlélettel.

A páston látott orosz dominancia nem a milliárdos érdeme, bár némi köze lehet hozzá. A 12 számban 11 érmet nyertek (3-5-3), tényleg minden fegyvernemben, mindkét nemben, mindenhol ott voltak. Az olaszok voltak még, akik elég sok fegyvernemben felbukkantak, bár 6 érmükből 5 végül tőrben született. Apropó olaszok: azért az cseppett más sportág, és gyakorlatilag mindenki mástól eltérő, amit ők űznek. Cirkusz, színjáték, fetrengés - szórakoztató néha, idegesítő gyakrabban.

Feltűnő volt a hagyományosan nagy nemzetek közül a franciák (0-1-2), németek (0-1-1), kínaiak (0-1-0) gyengébb szereplése. A franciák egyéniben teljesen láthatatlanok voltak, csapataikkal mentették meg valamelyest a vb-jüket. Az egykor etalon németeknél is az alapoknál már gondok lehetnek, alig bukkantak fel a végjátékokban.

A magyar vívók 1 arannyal, 2 bronzzal szerintem ragyogóan szerepeltek. Ahol a legreálisabb volt az érem, azokban a számokban jött is. A kardcsapat lett volna még egy nagyon jó lehetőség, segítőkészebb zsűrivel, illetve a még mindig érthetetlen, 44-40 utáni 5 kapott tus nélkül meg is lehetett volna. Fiatal társaság, lesznek még érmeik. A párbajtőr-csapat világbajnoki címe már nagyon érett, nagyon megérdemelt volt, hosszú ideje stabilan hozzák az érmeket, hatalmas igazsága az életnek, hogy most és itt értek a csúcsra. Megható, felemelő, őrült, boldog este volt.

Láttunk sok zsenit, korszakos egyéniséget, három magyart emelnék ki a vívásuk szépsége miatt. Egy fiatal olimpiai és világbajnok és két veterán világbajnok: Szilágyi Áron kardvívása, valamint Imre Géza és Boczkó Gábor párbajtőr-vívása taníthatatlan, született zsenialitást, technikai tökéletességet mutat, az esztétikai abszolútum mintapéldái. A sportág gyönyörű csúcspontjai, és még érmeket is hoznak, elhitetve velünk, hogy van még némi rend a világban.

Mindig különösen érdekelt egy háborúban a láthatatlan háttértevékenység, a sokszor csak íróasztalok mögötti agymunka, ami meghatározza a (valódi vagy csak átvitt értelmű) háború kimenetelét. Alig volt olyan különleges és fontos a történelemben ebből a kategóriából, mint a Bletchley Park kódfejtői.

Nagy titokban összegyűjtött és még nagyobb titokban dolgozó matematikusok, nyelvészek, egyetemisták, adminisztrátorok; őrült zsenik és simán okos és lelkes emberek; háromnegyedük nő. Megfejtették a német Enigma-kódokat (Luftwaffe és Heer gyorsan ment, Kriegsmarine évekbe telt), papíron és erre alkotott gépekkel, dekódolták azt a rengeteg információt - és közben Turing és társai ennek kapcsán hatalmas lépéseket tettek a matematika, a mesterséges intelligencia és a számítástechnika területén.

Bletchley múzeummá alakítása még nem fejeződött be, jövőre újabb barakkokat nyitnak meg, a C Blokkból pedig nagyszabású látogatóközpont lesz. De már most is nagyon érdekes emlékhelye a második világháború egy oly nagyon jelentős részletének, a német és japán kommunikáció feltörésének.

Tizenegy mű a listán, meglehetősen kis szórás az értékelések között. Két kiváló képregénygyűjtemény mindenképpen a tavasz csúcspontjai közé tartozott. Az Y-ról már az első kötet után érezhető, hogy nem méltatlanul lett klasszikus. Az általam nagyon kedvelt Vaughn történetmesélése, humora, ritmusérzéke nagyon élvezetessé teszi a (férfi)apokaliptikus történetet. A Dredd-univerzumot a második, gigantikus gyűjteménnyel kezdtem, benne két meghatározó sztori-folyammal, a Cursed Earth-szel és a Day the Law Died-dal. Kemény, őrült, de letisztult világ ez, nagyon jó.

Stephenson végtelennek tűnő Barokk-ciklusának második fejezete Jack és Eliza története, ami a közös útjukon egészen elképesztően vicces és bravúros, a könyv második felében ezt a színvonalat már nem éri el, de a folytatást így is nagyon várom. Miéville Armadája a Perdidóban megismert világot bővíti ki. Felfoghatatlan fantázia, teremtőkészség, kaland, misztikum, végtelen fura lények - nagyszerű.

Joyce novella-gyűjteménye érdekes betekintés az Ulysses előtti gondolkodásába, és persze érdekes betekintés Dublinba, az immár ismerős helyszínekre. A Beck-sorozat harmadik kötete a megbízhatóan magas Sjöwall-Wahlöö színvonal. Említést érdemel még Szécsi Noémi XIX. században játszódó emigráns-regénye, ami igazán hiánypótló, mint magyar, mint történelmi, és jól megírt, jó karakterekkel.

Sok minden gyűlt össze: a Billy-t bemutató two-shot, a nagy "Welcome to the Team"-sztori-ív, majd a Xander one-shot.

Billy, a meleg wannabe-slayer srác története a szokásos Buffy-s mellékszál, nagy pozitívuma, hogy Espenson és Greenberg írta, akiknek a hangja, érzései olyan ismerősek és kedvesek. A négyrészes WttT, valamint a The Watcher pedig már a nagy finálé felvezetései, sok érdekességgel. A Buffy-univerzum egyik alapja mindig is a következmények megmutatása volt, és most is minden arról szól ezekben a részekben már, hogy az előző évad (Twilight és a seed elpusztítása, a varázslattalanítás) hogyan tette főgonosszá Severint és "Ziggy Stardustot", hogyan öli meg lassan Dawn-t, és hogyan löki rossz irányba Xandert. Buffy a változatosság kedvéért most már nincs egyedül, kisebb-nagyobb segítségekkel néz a nagy befejezés elé (Willow is back!), és azt hiszem Xander is odatalál majd.

Nagyon érdekes az az elég egyöntetű elutasítás, ami az amerikai professzionális kritika részéről éri a filmet. (Egy, az átlagnál mindenképpen értelmesebb és gondosabb a New Yorker kritikája.) Sok igazság van bennük, de nem lennének ilyen komolyak a fenntartások, ha nem a "szent szövegről" volna szó, nem Fitzgerald regényéről.

Pár megjegyzésem: A látvány fantasztikus, grandiózus, de amit nyernek vele, azt elvesztik a finomságokban. A színészek (illetve a rendezői felfogás, amit megjelenítenek) vegyesek: DiCaprio szerintem nagyszerű ötlet volt Gatsby-nek, talán a legfőbb pozitívuma a filmnek. Ms Baker és Mrs Wilson karaktere is nagyon jól eltalált, Jordan Baker és Carraway kapcsolatából azért még szívesen láttam volna többet, a könyvnek megfelelően. Daisy ábrázolása nem az igazi, hiába ragyogó Carey Mulligan, csak éppen kihagyták azt a kettősséget a karakterből egy romantikus kép kedvéért, ami kettősség még úgy is benne van a regényben, hogy két olyan ember szemén keresztül látjuk őt ott, akik mindketten nagyon szeretik. Nick Carraway esetében pedig a szereposztás sem stimmel túlságosan, a karakter is túl sokban lett más a regényhez képest. Miközben a szó szerinti idézetekkel, a feliratokkal mutatni akarják a hűséget, a sok változtatás nem ebbe az irányba mutat.

Nem egy rossz film, sőt, de nem született klasszikus, nem is tudom, hogy ez lehetséges-e a Gatsby-ből. Biztosan nem véletlen, hogy Hollywood ennyire nem mer nekiállni, 90 év alatt csak a negyedik próbálkozás megmutatni a nagy amerikai regényt. Újra és újra eszembe jut, hogy milyen lehetett volna egy Wilder, Hawks, Welles verzió a 40-50-es években, aztán sajnálkozva feltekintek, és "so we beat on, boats against the current, borne back ceaselessly into the past".

Amikor az elődöntő második meccsén a hajrában -6 gólról visszajött mindmáig nehezen hihető módon a Győr, akkor bizonyosodott be, hogy ez már egy másmilyen csapat, mint korábban, és az is nagyon sejthető lett, hogy a döntő is már az övék lesz. Nem csak azért, mert a Larvik stílusa jobban fekszik, és mert Lunde kottából olvassa őket, hanem azért is, mert kiderült, hogy a Győr kész van mindenre, megszületett a Nagy Csapat.

A magyar játékosok (fiatalok és rutinosok egyaránt) pont annyit fejlődtek játékban és gondolkodásban egy év alatt, amennyi ehhez kellett. A légiósok pedig klasszishoz méltóan találták meg mindig a szerepüket, és lettek a közösségnek is építőkövei.

Az egész siker alapja Ambros Martin, és a védekezés, amit megtanított. 4 meccsen 21 kapott gólos átlag a Larvik ellen, 21,5 kapott gól az egész BL-sorozatban - példátlan és utánozhatatlan a mai kézilabdában. Lunde a világ legjobb kapusa, de még ahhoz képest is fantasztikusan végett az egész szezonban. Előtte általában egy szimfonikus zenekar módjára összehangolt hatos fal, közepén az átlőhetetlen Amorim és Tervel. Ha nem hatos fal, akkor 5-1, elől Tervel vagy Kovacsics. A védekezés tökéletessége, az Ambros Martin-i út kellett a BL-győzelemhez, és emiatt szerettem én is minden eddiginél jobban az idei csapatot. A támadójátékban azt hiszem, Martin legfőbb hozzáadott értéke az volt a meglévőkhöz (nagy rotációs lehetőség, Löke, Amorim és Görbicz zsenialitása), hogy ő végre megtalálta a megfelelő megoldást a 3 irányító hatékony szerepeltetésére: Görbicz visszakerült a vitathatatlan főnöki szerepbe, Lekics állandó átlövő lett, Kovacsics Anikó pedig szélső/csere-irányító. Mindhármuk játéka magasabb szintre jutott idén.

Jövőre persze megint változik az összetétel. A nevek alapján valószínűleg még erősebb lesz a csapat, a kémia, a kohézió pedig majd az edzőn múlik, meg a játékosok intelligenciáján. Ha ezek működnek, lehet egy év múlva ismét sírni az örömtől.

Mo shu wai zhuan (2011): Egy kínai faluban egy szakszerűtlen véradási kampány után sokan HIV-fertőzöttek lesznek, és a dombtetőn lévő régi iskolába vonulnak el "száműzetésbe". Deyi és Qinqin (Aaron Kwok és Zhang Ziyi) mindketten házasok, de kitaszíttatnak, itt pedig egymásra, szerelemre, rövid boldogságra találnak. Kettejük szívbemarkoló kapcsolata és a két színész játéka viszi a filmet, de még néhány jó karakter és a humor és a tragédia néha váratlan váltakozása is emlékezetes.

Wei xian guan xi (2012): Choderlos de Laclos 230 éves klasszikusának voltak jobb-rosszabb feldolgozásai, és nyilvánvalóan a 88-as Frears-Hampton verzió emelkedik ki mind közül. Azzal összehasonlítva ez a kínai-koreai produkció sem tűnik jelentősnek, de azért bőven szóra érdemes. Az 1931-es Shanghai-ba helyezték a cselekményt, ami a pompával, a dekadenciával, a pénz és rang mindent meghatározó szerepével kiválóan helyettesíti a forradalom előtti Franciaországot.

Amikor olvastam, hogy Zhang Ziyi játszik benne, azt hittem, hogy a "Merteuil márkiné" szerep az övé, ami a bátrabb, izgalmasabb megoldás lett volna. Játszott ő már negatív karaktert, nem is rosszul (Ye yan). Ehelyett a "Mme de Tourvel" karakter kell megoldania - hiba nélkül, ragyogóan meg is van, megint csodálatos Ziyi. A Hong Kong-i Cecilia Cheung lett így a "Merteuil" - egy meglepően jó, szexi és életteli alakítás. Azért csak ott motoszkál bennem, hogy fordítva lett volna az igazi... A "Valmont" szerep pedig a koreai Jang Dong-gun jutalomjátéka - elegáns, egy ideig hideg és kegyetlen playboy, aztán érzelmes és tragikus szerelmes.

Ez a feldolgozás sokáig követi elég hűen az eredetit, a legvégén, a "Mme de Tourvel"-karakteres vörös farokkal távolodik el tőle. (A kínai hivatalnak, a kínai közönségnek vagy éppen Ziyi-nek szólt ez a befejezés.) Ezzel, meg a színészválasztással, a karakterek, helyzetek éleinek némi simításával korántsem olyan kemény és nagyszerű, mint a Frears-film, de így is egy élvezetes, látványos. Egy nagy történet egész jó kis változata.

Azt hiszem, hogy 2008 óta (Parker, Fowles, Wiggins) nem volt ilyen erős draft a WNBA-ben, mint az idei; még az sem kizárt, hogy majd valamikor a "történelmi" jelzőt is megkapja. Griner, Delle Donne és Diggins már most sztárok, Griner egyenesen szupersztár. Három nagyon eltérő felépítésű, stílusú, pozíciójú játékos, mindegyikük nagyon hamar meghatározó szereplő lesz a ligában. Kelly Faris a 11. helyen kelt el, és került így Connecticut-ba. Azaz el sem kellett mennie az államból a fantasztikus bajnoki cím után.

A Huskies egy olyan idényben nyerte meg a nyolcadikat (19 év alatt!), amelyikben nem számított favoritnak, átmeneti évnek hitték sokan a fiatalok beéréséig. Alapszakaszban kettőből kettő vereség a Griner-féle Baylortól, háromból három zakó a Diggins-féle Notre Dame-től. Aztán minden összeállt, és a Final Fourban jött a visszavágás az Irish-nak, majd a sima döntő a meglepetés-csapat Louisville ellen. No és a két legjobb, Mosqueda-Lewis és Breanna Stewart még csak másod- és elsőévesek voltak, de marad Dolson, Hartley, Tuck, Banks... Esélyesek lesznek jövőre is, Auriemma mester keze alatt még tovább fejlődnek.

Faris mellett búcsúzott nagy kedvencünk Caroline Doty is, harmadik bajnoki címével... A sérülések miatt már messze nem az a virtuóz irányító, mint 4-5 éve volt, nem is tudja folytatni a kosárlabdát. De mindig kezdő volt (még ha utána egyre kevesebbet is játszott), Auriemma ezzel is elismerte "veterán" harcosának pályán kívüli vezető szerepét, a csapat felépítésében elért érdemeit. Visszavonult hát, szerez majd egy pszichológia-diplomát, és ne lepődjünk meg, ha edző lesz belőle. Minden jót neki!

Termékeny három hónap, egy-két gyöngyszemmel, melyekről majd a végén. Mantel Cromwell-trilógiájának második kötete hozza a nagyon magas színvonalat: annyira magától értetődő, miközben végtelenségig kimunkált és halálpontos ez a stílus, hogy mindig csodálom. Vicces volt, hogy a Cromwell kihalgatásai, vizsgálatai mennyire George Smiley-t juttatták eszembe. Meglepő volt, hogy a Mohikán milyen jelentős előrelépés a Vadölőhöz képest, mintha Cooper a második kötetre találta volna meg igazán a hangját, és találta volna meg az igazán jó karaktereket. King viszonylag új regénye a szokásos élmény: minden mondat ismerős, mindenhonnan a jól ismert stílusjegyek ugranak az arcomba, mégsem tudom letenni, mégis elvarázsolva olvasom a nagymester regényét.

A Matterhorn ragyogóan megírt háborús regény, ami azért nem adott sokat hozzá a Vietnamról tudottakhoz. A Múltfigyelőkben OSC ismét nagyot markol: a történelemben lehetséges újrakezdésekről, változtatásokról, az emberiség múltjáról, jövőjéről, a megváltásról ír. Nem olyan tökéletesen és katartikusan, mint az Ender-könyvekben, de ezt is érdemes elolvasni. A Kondor-krimi a korrajz, a 30 -as évekbeli Budapest miatt élvezetes.

A Bird-Magic könyv azért különösen érdekes, mert amellett, hogy a kosárlabda történetének két fantasztikus óriását, rivalizálásukat, barátságukat mutatja meg, pluszban az NBA, mint milliárdos üzlet és szórakoztatóipari termék kialakulását is láthatjuk, hiszen ez nekik (valamint David Sternnek és később Jordannek) köszönhető.

Peter Bergen a terrorizmus, terrorelhárítás, nemzetbiztonság kiemelkedő szakértője, mindenkivel beszélt (még Osamával is), minden forrást felkutatott. Rendkívül részletes és közben elképesztően izgalmas krónikája ez az ikertornyoktól a sikeres abbottabadi akcióig tartó tízéves időszaknak. Nagy erénye, hogy mind az aprólékos CIA-nyomozást, mind Osama tevékenységét, mind a washingtoni gondolkodást és döntéshozatalt, mind a SEAL műveleteket egyaránt értően, érthetően és részletesen ábrázolja. A Zero Dark Thirty sok-sok momentuma visszaköszön, erősítve annak hitelét, megnyugtatva a film rajongóját.

Folytatom, és már az első hangosfilmhez is eljutunk.

The Farmer's Wife (1928): Egy egészen váratlan gyöngyszem, egy kedves komédia, jó humorral, erős ecsettel megfestett karakterekkel. Egészen különleges, hogy a Hitchcock-univerzum legjólelkűbb, jóravalóbb, legrendesebb női főszereplőjét láthatjuk Lillian Hall-Davis alakításában. Frissítő és kellemes, nagyon is, de nem meglepő, hogy alapfelfogása szerint sem, meg dramaturgiai okokból sem használt egyébként ilyen hősnőket a mester. Egy színdarab adaptációja a film, és Hitchcock nem a jeleneteket változtatta meg, hanem az állandó kameramozgással, nem hagyományos szögekkel tette filmessé az élményt.

Champagne (1928): Meglehetősen érdektelen történet, meglehetősen érdektelen karakterekkel, pedig úgy gondolhatnánk, hogy az alapfelállásból többet is ki lehetett volna hozni. Néhány vizuális geg mutatja csak, hogy Hitchcock nem aludta végig a forgatást.

The Manxman (1929): Egy nem túl izgalmas dráma, egy tragikus szerelmi háromszög története a Man-szigeten. Ráadásul feleslegesen vontatott is néha, mintegy 30 perccel hosszabb a szükségesnél.

Blackmail (1929): Az első hangosfilm az életműben, ami adott új lehetőségeket Hitchcock-nak, viszont a gyermekbetegségek is érződnek még. Nem kicsit Anny Ondra okán, akinek a rettentő közép-európai akcentusa miatt a háttérből Joan Barry kellett, hogy adja a hősnő hangját. A történet már igazán hitchcock-i, a véletlen, de szükséges gyilkosság, a titok, a bűn, a bűnhődés, és sok képi megoldás is idézi már a későbbi filmeket. A végső üldözés a British Museum-ban pedig az első a látványos és híres helyszínekre tett üldözések sorában. Na, és a metróban a kisgyerek által cseszegetett utas szerepében a cameo is igen emlékezetes.

Ha véletlenül elmélkedtem volna azon, hogy milyen pápa volna jó, akkor valószínűleg ott lett volna a nyerő szempontok között az, hogy dél-amerikai, jezsuita, jó humorú, Assisi Szent Ferencet példának tekintő. Ennyiben mindenképpen pozitívnak tűnik Ferenc pápa megválasztása. A szokatlanul erős szociális érzékenység is reményt keltő. (Nehéz nem gondolni arra, hogy a magyar KDNP-nél vakargatják a fejüket azok, akikben van még némi hit és tisztesség...)

A katolikus egyház jelene, jövője és általános megítélése szempontjából fontos kérdésekben (melegek és nők szerepe, cölibátus, valamint az egyház berkein belüli pedofília és az arra adott reakció) óvatosnak kell lennünk, lehetnek kisebb-nagyobb lépések a helyes irányban, nem mernék nagy pénzben fogadni, hogy lesznek, de  örülnénk neki.

Az elmúlt hónapok két legfontosabb politikai, történelmi thrillere/akciófilmje, a szakértők szerint a két legjobb rendezés a teljes filmes mezőnyben (aminek megfelelően egyik rendező sem került be az öt közé az Oscaron...), mindkettő valós eseményeken alapul, mindkettőben CIA koordinálta akció a Közép-Keleten. (Mindkettőben van Kyle Chandler :) ) És egyaránt olyan akciókról szólnak, amelyekre igaz az Argo-beli CIA-középvezető mondata: "The whole country is watching you, they just don’t know it."

Az Argo-ban Ben Affleck (és a producerként segítő George Clooney) megint bizonyítja, hogy milyen intelligensen tud filmet csinálni, mennyire ért a hangulathoz, ritmushoz, feszültséghez. Jobban belegondolva, "csupán" végigmegy egy hollywood-i sorvezetőn, rá tudja húzni egy valóban megtörtént, de szerencsés véget ért drámára - amilyen okosan és ízléssel valósítja ezt azonban meg, az a nagyon ritka. Az alapanyag, amit az élet adott, nyilvánvalóan briliáns, hiszen a teheráni túszdráma, a washingtoni politika keveredhetett egy önreflexív Holllywood-szatírával. Nagyszerűen egyensúlyozik ezek közt a film, és talán az Affleck-Clooney páros vonzerejének köszönhetően a kis szerepekben is egészen ragyogó színészek domborítanak.

A Zero Dark Thirty egyenesebb vonalban megy, nincs comic relief: veszélyes és/vagy unalmas terepmunka, elemzés, washingtoni politika, akció. Kathryn Bigelow a filmrendezők Navy Seal-je: kegyetlen, precíz, látszólag érzelemmentes, a legkisebb részletekre is figyelően magabiztos. (Ne feledjük mindebben a forgatókönyvíró Mark Boal szerepét sem!) Valószínűleg a tényleg lélegzetelállító utolsó félóra lesz majd  legendás, de engem mégis a megelőző két óra fogott meg igazán: az aprómunka, a tű keresése (néha felrobbanó) szénakazlakban - végtelenségig néztem volna. Bigelow fantasztikusan mutatja meg a napi gyakorlati munkát, a hírszerzési "tradecraft"-et, legyen szó a kínzásokról, a félrevezetésekről, a kis szerencsékről vagy a nagy tragédiákról. El is hangzik, mire helyezi a hangsúlyt: "the big breaks, and the little people that make them happen". Jessica Chastain pedig az év egyik nagy felfedezése Maya szerepében.

Az Argo esetében sokat tudunk arról, mit változtattak meg a megtörtént eseményekhez képest dramaturgiai okokból, a Zero Dark Thirty ebből a szempontból homályosabb: a megjelenített személyek nagy részének még a létezése is classified, nem csak az, amit csináltak... Ami biztos: filmként mind a kettő rendkívül hatásos, tökéletesen összerakott alkotás.

A sok fanyalgás után, amit olvastam, tulajdonképpen kellemes meglepetés volt. Igen, a Carrie-Brody "románc" néha fárasztó volt, és dramaturgiailag ki is fulladt; igen, volt néhány 24-szerű ostobaság; igen, voltak semmibe veszni tűnő subplot-ok. Viszont ott van Danes, Lewis, Patinkin, Baccarin fantasztikus játéka, és egyáltalán van egy kémes-ügynökös-terroristás komoly és alapvetően okos sorozat. A harmadik évadban már valószínúleg le kell zárni a Brody-aktát, Saul és Carrie az új fenyegetésekkel kell, hogy foglalkozzon, meg az ismeretlen téglával.

Kit tudja meddig tartó projekt: végignézem időrendben Alfred Hitchcock (majdnem) minden filmjét, és rövid megjegyzéseimet le is írom.

The Pleasure Garden (1925): Hitchcock első rendezése, és rögtön kalandos forgatással is kellett kezdenie pályafutását, mivel a müncheni Emelka produkcióját Német- és Olaszországban készítette. Ráadásul rögtön egy amerikai filmcsillagot kapott főszereplőnőnek, Virginia Valli (jó alakítással) nyitotta hát a hitchcocki nők hosszú sorát. Szenvedélyek, jólelkű és romlott emberek, brutális gyilkosság, boldog vég – van itt minden, a legemlékezetesebb mégis a kiskutya, aki meglepően sok és kedves játékidőt kapott a fiatal Alfred-tól. Már itt asszisztált neki Alma, akit el is jegyezett, és egy év múlva összeházasodtak.

The Lodger (1927): Máris egy igazi Hitchcock-film, hiszen van benne ártatlanul vádolt és üldözött férfi, feldühödött tömeg, szőke hősnő, szexuális és fetisiszta al- és felhangok, valamint ráadásképpen egy igen erős Krisztus-utalás. Ivor Novello a főszereplője az erőteljes német expresszionista hatásokat mutató műnek, ami Hitch legjobb némafilmje, a klasszikusok között a helye! Hitchcock első cameo-ja (sőt, rögtön kettő) is ebben van.

The Ring (1927): Az egyetlen filmje, amit nagyjából egymaga írt. Dráma és vígjáték között mozgó, szimbólumokkal telített mozi, amelynek legemlékezetesebb része a finálé nagy bokszmeccse. Hollywood végtelen sok későbbi boksz-csatáját előlegezi meg, látványosan és értő, profi vágásokkal, jelenetekkel.

Downhill (1927): Moralitás-játék: Más bűnét felvállaló, ártatlanul kitaszított ember, segédszínész lesz, megcsalt férj, majd selyemfiú, aztán hallucináló, deliráló hajléktalan - végül mégis elnyeri a happy endes megváltást. Ivor Novello filmje minden tekintetben (már a színdarabot is rá írták), nem is izgatja maga a történet Hitchcock-ot, inkább a technikával foglalkozik. Játszik a beállításokkal, kamerával, képekkel, vágással. Bátran és néha bravúrosan kísérletezik olyan ötletekkel, témákkal, megoldásokkal, melyeket a következő 40 évben tökélyre fejlesztve fog használni.

2010 őszétől 2012 végéig eltelt két és egynegyed évben a lista tanúsága szerint (befejezetten) 79 könyvnél tartok, és ebből 45-ot papíron, 34-et a Kindle-n olvastam. A kilenc negyedévből kettőben fordult elő, hogy a Kindle-művekből volt több. Preferenciát nem mernék kijelenteni egyik oldalra sem, tulajdonképpen mindegy is. Az új magyar nyelvű megjelenések, illetve olyasmik, amiknél ilyen-olyan okból fontosabbnak tartom, hogy kézzelfoghatóan, a polcon láthatóan legyen meg - ezeket veszem meg fizikai formában. Nőni fog azonban azt hiszem a jövőben azoknak a könyveknek a száma, amelyeknél kivárom a szürkezónában való vadászást. Vagy (adná ég) a fehér kereskedelem megerősödésével egyszerűen a digitális vásárlást választom.