Rear Window

Ez a téli olimpia sem múlik el magyar pont nélkül: a női short-track-váltó hatodik helye egy remélt eredmény volt, a teljesítmény sajnos elmaradt a saját várakozásuktól, a szerencse csinált belőle olimpiai pontot, ami viszont benne van ebben a sportágban. Örüljünk neki, legközelebb talán már ennyi sem lesz, borzasztó nehéz ilyen magas szinten maradni.

Alpesi síben a két óriásműlesiklás a rutinos óriásoké lett. Tina Maze erre a két hétre találta meg az egész idényben elveszettnek tűnt formáját, Ted Ligety pedig azt a varázslatot mutatta meg ismét, ami miatt a műfaj történelmének legnagyobbjai közé tartozik. A két gyorskorcsolya "maraton" sok tekintetben a szokásos képet hozta: a hat éremből öt a hollandoké, az az egy viszont egy arany, de persze papírforma. A nagy stiliszta, Sablikova nyert a nőknél, Ireen Wust pedig a harmadik ezüstjét nyerte már. A csapatban nyilván a második aranyra számít majd, nem a negyedik ezüstre. A férfiaknál meglepetés, hogy Bergsma megverte Kramert, tényleg tökéletes versenyt futott.

 Megjött a hideg, a téli időjárás, és a két nap alatt az öt északi számból négyet máris a norvégok nyertek. A biatlon tömegrajtban Svendsen legyűrte Fourcade-ot (aki így nem csinálta meg a Domracseva-féle triplát), a vegyesváltót pedig nagy fegyelemmel és figyelemmel hozták le, beváltva a papírformát, és Björndalent a téli olimpiák történetének legsikeresebb versenyzőjévé téve. Várható volt, hogy eljut ide OEB, megtette, örök király. Az északi összetettben Graabak kapott ilyen-olyan segítséget a németektől: Frenzel megbetegedett, a másik három német pedig gyakorlatilag egymást lökte ki két kanyarral a vége előtt. A sífutópályán a sprintváltók voltak ma: A női váltót sokkal biztosabban nyerte Östberg és Björgen, mint azt várni lehetett, a finnek nem tudták azt az iramot diktálni, ami a norvégokat megfogta volna, sőt éppen fordítva történt. Bezzeg a férfi sprintváltóban sehol nem voltak a norvégok, váratlan és örömteli finn győzelem született, miután az utolsó lejtőn Tschanke elesett, Krjukov ettől kibillent az egyensúlyából, és így a hármuk közül messze leggyengébb hajrás Jauhojaervi boldogan begyalogolhatott a célba és a mennybe.

12 év után nyertek végre ismét téli olimpiai aranyat a finnek, döbbenetesen hosszú szünet egy ilyen klasszikus északi sportnemzetnek. Aztán megkoronázták a napot az oroszok kiverésével a hoki negyeddöntőben. Az orosz szupercsapat kiesése a hazai olimpián görög tragédiákat idéző bukás, számukra és a közönség számára katasztrófa. Kanada majdnem követte őket, de az 57-16-os lövés-különbségből csak kisajtoltak egy keserves 2-1-et a lettek ellen.

A norvégok a fent említett nagy nekibuzdulással átvették a vezetést az arany-harcban, 9-cel (németek 8, USA 7). Az éremtáblázaton USA vezet 23-mal, oroszok és hollandok 22-vel jönnek. Hollandia 21-et nyert gyorskorcsolyában, egyet short-track-ben. Nem fognak ilyen magasan maradni az éremtáblázaton, mivel már csak a két csapatverseny van hátra a gyorskori-pályán.

A sífutó váltók mindig a csúcspontok közé tartoznak egy olimpián, most is. Az, hogy mindkettőt a svédek nyerik - benne volt a pakliban. Az, hogy a norvégok érem nélkül maradnak - nem volt benne. Teljes mértékben érthetetlen, hogy az az ország, ahol ez a nemzeti sport, ahol millió eurós csak a wax-technikai háttér költségvetése, az nem képes versenyképes waxot tenni a versenyzői alá, nem képes megbirkózni a meleg, nehéz hóval. Sem a női, sem a férfi váltó lécei sem siklottak, körről-körre reménytelenebbül estek vissza a világklasszis norvég sífutók. A férfi váltóban eleve a svédek voltak a favoritok, és tulajdonképpen pillanatnyi esélyt sem adtak senki másnak. A női váltóhoz viszont egy Charlotte Kalla kellett. Kedvencem 25 másodperces hátrányt hozott be, a célegyenesre utolérte a finn és a német váltót, majd ereje is maradt a hajrára és elszáguldott mellettük. Epikus futás volt.

A hegyen a két super-G-t Fenninger és Jansrud nyerte, nagyon megérdemelten. Darja Domracseva a tömegrajtos biatlon-győzelme már a harmadik aranya itt, az olimpia legeredményesebb versenyzője lehet. És ha már fehérorosz: a freestyle ugrást a nők után a férfiaknál is belorusz nyerte, valamit nagyon tudnak, mindenképpen jobbak az idegeik, mint a végén rendre hibázó kínai specialistáknak.

A jégen meglepő dolog történt: egy férfi gyorskorcsolya számot nem a hollandok nyertek: a lengyel Brodka 3 ezreddel diadalmaskodott 1500-on. Mintegy válaszul aztán a női 1500-on a teljes dobogó már a hollandoké lett. Az oroszoknak bejött short-track-ben a koreai An honosítása, magabiztos arannyal hálálta meg. Még ennél is látványosabban bejött nekik a hazai csúszópálya: férfi skeletonban és kettes bobban is fölényes győzelem. Ott voltak az esélyesek között, de ez a hatalmas különbség mindkét számban váratlan, nagyon kitalálták ezt maguknak.

A síugró csapatversenyben megtört az osztrákok hosszú ideje tartó uralma, de nem a lengyelek, nem a szlovénok, még csak nem is a japánok vagy a norvégok, hanem a németek nyerték az olimpiai bajnoki címet, megerősítve helyüket az "aranyversenyben": nekik 8 van, aztán hat ország jön 5-tel. Az éremtáblázaton viszont "csak" hatodikak, 13-mal. Oroszok, USA 18, hollandok 17, norvégok és Kanada 15. Nagy küzdelem lesz, nem is mernék tippelni, de az azért könnyen lehet, hogy azok a sífutásban elmaradt  érmek hiányozni fognak Norvégiának a végén...

Az elsődleges és a legfontosabb természetesen Miklós Edit 7. helye lesiklásban. Nem is igazán értelmezhető ebben a sportágban ez a teljesítmény: magyar versenyzőként, a szövetség lelkes, de persze szegényes támogatásával, a MOB támogatása nélkül (...), a nagyokhoz képest szánalmas felkészülési lehetőségekkel, technikai segítséggel ekkora eredmény. Nem volt előtte osztrák, német, amerikai, francia síelő. Csodálatos!

A számot két, sokat látott "veterán" nyerte, holtversenyben, Gisin és Maze, korántsem ugyanolyan sikerességű pályafutások közben/után. Lara Gut örömömre érmet nyert. És a férfi kombiban is svájci arany, ez azért meglepő, esélyesek fejre álltak, Viletta kihasználta. A sífutásban az első napok norvég fölénye után a két hosszú klasszikus stílusú futamban egyetlen bronz az össztermés (de az legalább Johaugtól). Nagy csalódás nekik, de van még sok szám. Tulajdonképpen a klasszikusokat a két legnagyobb specialista nyerte, de sem Cologna, sem Kowalczyk felkészülése nem volt problémamentes, sőt, így még nagyobb dolog, hogy be tudták húzni.

Biatlonban szokatlanul egyszerű és kerek a világ: Martin Fourcade és Dása Domracseva is már a másodikat nyerte Szocsiban, és olyan szinten vannak mindketten, hogy nehéz volna ellenük fogadni a tömegrajtosok előtt. Gyorskorcsolya: A holland dominancia nem csökken, az újabb hat éremből négy megint az övék, a férfiaknál továbbra is csak ők nyertek aranyat. Az északi összetettben a király megkoronáztatott, Frenzelé az első arany. Fontos még a férfi műkorcsolya, ami nem a várt tűzijátékot hozta. Pljuscsenko visszalépése után kétszereplős maradt a küzdelem, de Hanyu és Chan is rontott kettőt a kűrben. Végül is Hanyu győzelme megérdemelt, de mindenképpen színvonalasabb csatát vártunk. A női skeleton pedig Vancouver után ismét brit aranyat hozott, ehhez az őrült sportághoz valahogy nagyon értenek, Lizzy Yarnold tönkreverte a mezőnyt, mind a négy futamot megnyerte.

Az első négy versenynap jobbnál jobb versenyeket hozott, az egész olimpia jól néz ki, csak a hóval vannak gondok a plusz fokok miatt. Gyors benyomások az eddig látottakról, a legfontosabbakról.

Sífutás: Eddig négyből három arany a norvégoké, csak a fantasztikusan visszatérő Cologna tudott nyerni rajtuk kívül. Björgennek az arany a standard, hozta is elsőre, így tulajdonképpen aztán a sprint kiesése már-már szenzáció. A sprint az abszolút specialistáké lett. Személyes szurkolásom: Kalla már nyert egy ezüstöt, azt hiszem, ezért jött, de amilyen állapotban van, lehet még több érem is.

Biatlon: A sprintek komoly őrületeket hoztak, a hó miatt egészen furcsa futóformákkal, és két veterán győztessel, mintha visszafordult volna az idő: Kuzmina, mint Vancouverben, Björndalen, mint bárhol a múltban. Aztán pedig az üldözésesre helyreállt a kizökkent idő, Domracseva és Fourcade szerintem a jelen két legtökéletesebb biatlonosa.

Alpesi sí: A férfi lesiklás a szokásos, a "várt" váratlant hozta. Mayer győzelme meglepő, nagyot segített a korai rajtszám, de ez benne van ebben a számban. A női kombiban Maria Riesch ismét megkoronáztatott, nagyon magabiztos, tudta, hogy ez a legtutibb esélye, és nem remegett meg. Képes rá, hogy a többi számra is átvigye ezt a formát, de ott kegyetlenebb lesz a küzdelem.

Gyorskorcsolya: Az eddigi négyből három a hollandoké, a 12 éremből 8, férfiaknál más nemzett nem is nyert érmet... Döbbenetes fölény, és valami hasonló lehet a folytatás is, bár mind a középtávokon, mind a leghosszabbon vannak riválisok elegen. De ne lepődjünk meg akkor sem, ha valami csoda folytán mégis marad a narancs-prés.

Síugrás: A férfiak normál sáncán a sok favorit közül a legnagyobb nyert, a nőknél viszont a kevés favorit között sem nyert a legnagyobb, így Vogt lett a női síugrás történetének első olimpiai bajnoka.

Snowboard, freestyle: Látványosak és laikus szemmel is kellemesen követhetőek. Egyelőre freestyle-ban teljes kanadai uralom, snowboardban amerikai fölény.

Említést érdemelnek még a szánkóban elképesztő különbségekkel nyerő német favoritok, valamint az, hogy bemutatkozott a világnak Julia Lipnyickaja, aki 15 évesen szimbolikus sztárja lehet az olimpiának és az oroszoknak, és a műkorcsolyasportnak is újabb, szükséges lendületet adhat.

Nem láttam a 70-es évek közepénk Steelers-ét, nem láttam a 80-as évek közepének Bears-ét, alig láttam a 2000-es Ravens-t. Így számomra a zsinórmérték a 2000-es évek közepének Steelers-e volt eddig: Harrison, Woodley, Timmons, Taylor, Farrior és persze Polamalu. Ez most változhat.

Richard Sherman azt mondta, hogy ha két hetük van készülni az ellenfél offense-éből, akkor ők verhetetlenek. Mindig tudták, hogy melyik downnál, hány yardnál mi következik. Bobby Wagner (személyes kedvencem) szerint ők tulajdonképpen azt várták, hogy nulla pontra hozzák le a Super Bowlt... A védekezés, amit a Seattle Seahawks a mostani idényben bemutatott, és ami a Super Bowl-on a Denver földbe döngölésével érte el a csúcspontját, az hatalmas örömet, sőt boldogságot okoz a magamfajta defense-imádónak.

Ez a 4-3, cover-3 defense, amit Pete Carroll összehozott az elmúlt években, rettenetesen gyors, rendkívül kemény, végtelenül lelkes, végsőkig összetartó és félelmetesen magabiztos. A rutinosabb falemberek mögött csupa másod-, harmad-, negyedéves fiatal játszik, ezért is döbbenetes, hogy máris a tökéletességnek egy történelmi szintjére jutott el a csapat. Arról nem is beszélve, hogy a játékosok többsége máshol nem kellett, akár drafton, akár már a rosterben, és Carroll (valamint John Schneider general manager) talán az ebből eredő éhséget, bizonyítási vágyat is a megfelelő csatornába tudta terelni. Posztra szerződtettek, hozzáállást, játékkedvet, harci tüzet szerződtettek. Sherman, Chancellor, Wagner, Smith, Wright, Mebane, Clemons, Bennett, Avril, Thomas, és a többiek új korszakot nyithatnak az NFL-ben.

Nyilván a rendszer egy az egyben nem másolható, a tudatosság, a stratégiai gondolkodás, a hit és a szenvedély azonban olyan eszközök, amikre máshol is nagyobb figyelmet fordíthatnak a jövőben. Ez a csapatépítési filozófia, valamint a védelem középpontba állítása mondatja azt velem, hogy nagyon jót tett a sportágnak a Seahawks győzelme, és ilyen győzelme.

A fantasztikus National Theater Live közvetítéssorozatban a két legutóbbi élmény a Hamlet és a Coriolanus volt. A Nicholas Hytner rendezte Hamlet igazi maraton, egy nem sokat húzó, bő négyórás előadás, egy egészen elképesztő címszereplővel. Rory Kinnear korunk egyik legjelentősebb színpadi színésze, és ez az érzékeny, szenvedélyes, humoros, intelligens, drámai alakítás a "Hamlet-történelemben" is kiemelkedő helyre kerülhet. A modern, "corporate" staging nem zavaró, teljesen logikus és helyén van. Érdekesség, hogy a magyar feliratot a bevezetőt is tartó Nádasdy tanár úr készítette, és így elmaradt jó néhány klasszikus Arany-féle szállóige.

A Coriolanus egy nagyon erősen meghúzott szövegkönyvvel dolgozik, követhető hosszúságúra áramvonalasították, és egy nagyon kis helyen, szűk térben, díszletként mindössze néhány székkel és egy létrával adják elő. Josie Rourke rendezése bővelkedik vérben és könnyben, és a nép helyett inkább az elittel, főként persze az egyenes, szilárd, ámde szociopata háborús hőssel szimpatizál. A szimpátiát nagy mértékben segíti Tom Hiddleston ragyogó alakítása, aki rendkívül emberi teszi Coriolanus-t. Ő is egy nagy színész, Hollywood mellett jó ilyen szerepekben is látni. Nagyon jó még a szinte rászabott szerepben Mark Gatiss és Coriolanus anyjaként Deborah Findlay.

képek: ntlive

Juno and the Paycock (1929): O'Casey tragikomédiája, amitől többet várhattunk volna, de csak egy unalmas és érdektelen színdarabot látunk filmen. Gyakorlatilag semmit sem tesz hozzá Hitchcock, komoly csalódás.

Murder! (1930): Egy amolyan Columbo-szerű nyomozás egy fiatal színésznő megmentéséért, akit ártatlanul ítéltek el (örök toposz a mesternél). Kiváló Herbert Marshall a főszerepben. A komor téma ellenére sok és szívesen látott komikum, az ezzel és a kamerával való játékok, ötletek a rendezői kézjegyet jelzik, és a rendező kedvét mutatják. Kellemes meglepetés.

Rich and Strange (1931): Egy kedves, de nem túl jelentős kaland-komédia, ami küzd a hangosfilm-technikával. Van benne rengeteg ötlet, poén, egzotikus helyszínek, valósak és stúdióbeliek is, látványos. Hitchcock eléggé szerette, ez egy kicsit furcsa, de talán éppen a saját poénjai és a forgatási helyek miatt volt így.

The Skin Game (1931): Egy Galsworthy-színdarab filmváltozata, sajnos nem is igazán több ennél, a dráma, majd a tragédia a végén sem jön át kellőképpen. Pozitívum, hogy a negyedszázaddal később a Harry-ben nagyot alkotó Edmund Gwenn-t láthatjuk, az első Hitchcock-szerepe a háromból.

Újabb jó negyedév, négy graphic novellel, egy különlegességgel, valamint nagy írók egy kisebb, három nagy művével. Két gigantikus regényfolyamnak is a harmadik kötetéhez jutottam. A Kardok vihara a vélemények szerint az egész ciklus csúcspontja, nem is tudnék vitatkozni. Martin (itt még?) jól tartja kézben a szálakat, nem hagy minket nyugodni egy pillanatra sem, és mindig elő tud húzni a kalapból egy újabb sokkot.

A Barokk-ciklus harmadik részében, az Odalisque-ben Stephenson összefűzi végre az első (Daniel, Newton, Károly és Jakab, London) és a második (Eliza, Leibniz, Orániai Vilmos, Sophie, Sophie Charlotte, Párizs, Hága) kötetek történetfonalait. Stephenson stílusa, mesélőkedve, humora, a történelmi, tudományos és kulturális utalások és kapcsolatok özöne egészen kivételes örömmé teszik az olvasást, eszméletlenül élvezem.

Időbe telt ráérezni Böll Csoportképére, a zsurnaliszta, realista, szatirikus, néha abszurd stílusra, de onnan már érezhető a nagysága. Stephen King a Lisey-be érezhetően beletette szívét-lelkét, a démonjaival küzdő horror-író özvegyének harcában nem kevés önéletrajzi kapcsolat található. Ezzel együtt (vagy ezért) nem a legsikerültebb ez a túlírt regény. Judith Schalansky különleges "sziget-gyűjteménye" nagyszabású földrajzi, történelmi, kulturális játék. Az ötven sziget és a róluk szóló egy-egy jellegzetes/érdekes történet egy gyönyörű kiállítású könyvben található.

Négy képregény-gyűjtemény maradt még: A Fatale-történetek bonyolódnak, újabb korok, események jönnek a halhatatlan femme fatale főszereplésével. A Dredd-összes harmadik kötete nem hozott olyan epikus szálakat, mint a második, de bemutatkozott például Judge Death és Anderson, és a szórakoztatási faktor is megmaradt. Az East of West nem akármilyen WTF: az apokalipszis négy lovasa (egy westernhős, valamint három gyerek)

Sűrű volt egy hét alatt két ilyen nehéz és rendezésében (Alföldi), szereposztásában (Stohl, László, Járó, Hegyi, Hevér, stb.) oly' hasonló, politikus dráma. Mint darab, mint alapanyag a Danton halála sokkal jobb és erősebb, mint a Mephisto: azt egy zseni írta, zseniálisan, az utóbbiról kevésbé mondható el mindez. A Dantont fiatalok fordították újra, természetesen frissebb, vulgárisabb, megfoghatóbb, mint a Kosztolányi-verzió. Jól ismert történet, a forradalom felfalja gyermekeit, a forradalom gyermekei felfalják egymást, az erkölcs terrorja, a terror erkölcse. Kiemelkedő alakítások, óriási össz-játék a Víg színpadán, mindenkire jutnak emlékezetes pillanatok. Hatalmas előadás! Néha egy hangyányit soknak tűnik a szájbarágás, a néző felé történő kikacsintás, de ez nem zavaró. Büchner nagyságát és örökkévalóságát mutatja persze, hogy bármilyen aktuálisnak tűnik például a többször visszatérő "Nem merik megtenni!" (kezdetben még talán komolyan magának mondja Danton, később már csak a többieket nyugtatja), ott van bizony így a közel 180 évvel ezelőtti eredetiben is.

Stohl András igen jó Dantonként, de még sokkal jobb a Mephistóban Höfgenként. A hatást még fokozta is a szerencsétlenség, az, hogy az előadás délelőttjén elszakította a bokaszalagját, de vállalta, és extra küzdéssel, bicegve oldotta meg az egyébként is kemény feladatot. Mindenképpen nagy köszönet illeti őt ezért! Egy jó, a gyarlóságával, a felemelkedve történő elbukással tulajdonképpen hálás szerepet alakít nagy fegyelemmel és finom odafigyeléssel. Kis döntésekkel, kis lépésekkel (mindegyikről úgy gondolhatja, hogy még éppen "belefér") jut az ember egyre közelebb az ördöghöz. A Dantonhoz képest kevésbé erős szövegből hozott össze Alföldi Robi Stohl fájdalmasan nagyszerű játékával egy nagyon emlékezetes előadást.

"We have to save the world. Again." Lezárult a kilencedik évad, egy klasszikus világmegmentős, föld alatt óriásdémonnal harcolós befejezés, melyben Simone marad a nagy rossz, mert Severin végül segít és (Illyriával együtt) feláldozza magát, hogy visszajöjjön a varázslat a világba. És vele együtt más is változik, ami persze nem lesz jó, de a következmények... A Buffy erről szól mindig. "What did we do down there, Will?" A tizedik évadban minden bizonnyal kiderül.

Dawn megmenekült, Xandernek komoly lelkiismeret-furdalása van, Willow visszatért és már akár szuper-mágus is lehet majd, Spike fura mód csak egy-két mondattal segített most. Buffy számára pedig aligha jöhet pihenés a világ és szerettei megmenekülése után, hiszen a gonosz soha nem nyugszik, új és új formákban érkezik, és a pusztítás megakadályozásához egy slayer kell.

Az idő szűkében célirányosan mentem el ebbe a két múzeumba, hogy gyorsan megnézzem a náluk lévő Vigée Lebrun képeket.

A Jacquemart-André-ban egy rendkívül jellegzetes és gyönyörű festmény van elhelyezve egy kicsi, de jól megvilágított folyosón: Jekatyerina Vasziljevna Szkavronszkaja, szül. Engelhardt portréja. A csinos Szkavronszkaja Potyemkin unokahúga és minden bizonnyal szeretője volt, no és Nagy Katalin udvarhölgye. Férje, Szkavronszkij I. Katalin unokaöccse volt, lánya pedig a később Borogyinónál elhunyt Bagration herceg felesége, Metternich gróf szeretője, a bécsi majd párizsi társaság híres alakja. A kép nem Szentpéterváron készült, jóval korábban, 1790-ben festette Vigée-Lebrun, Nápolyban, ahol a 29 éves Jekatyerina az orosz birodalom nagykövetének feleségeként tartózkodott.

A J-A-nál szimpatikusabb múzeum a Nissim de Camondo. Egy művészetpártoló zsidó család (melynek története Auschwitzban ért véget) villája és gyűjteménye. Látványos, kedvesen zsúfolt épület, benne két kép Elisabeth-től. A Nagy Szalonban lóg Geneviève-Sophie Le Couteulx du Molay portréja, aki Malmaison úrnője volt, és Vigée nagyon kedvelte és tisztelte.

A dolgozószobában egy igen érdekes és nagyon szép festmény, a Bacchánsnő. Vaudreuil grófja, Elisabeth legfőbb támogatója rendelte a képet, és a rendkívül kevés akt egyike, amit Vigée festett. A modell egy felvetés szerint a nagy hírű kurtizán, Madame Duthé volt, akiről valóban sok festmény készült, de ez nagy valószínűség szerint nem.  (képek via Wikimedia Commons)

A William Boyd regényéből készült kétrészes BBC-produkció két idősíkon játszódik: egyrészt 1940-41-ben, amikor is egy orosz emigráns fiatal lányból (Hayley Atwell) a brit titkosszolgálat ügynöke lesz, majd akciókban vesz részt Európában és Amerikában; másrészt 35 évvel később, amikor ugyanő (Charlotte Rampling) felfedi múltját a mit sem sejtő felnőtt lányának (Michelle Dockery), és le szeretne zárni egy anno nyitva maradt ügyet. A háború alatti részek nagyon jók, mind a kort, mind a kémkedési, hírszerzési, dezinformációs akciókat kiválóan festi le. Atwell-t és a főnökét, Romer-t játszó Rufus Sewell-t mintha csak az ilyen period piece-ekre teremtették volna. A 70-es évekbeli események közben csökken az izgalom, és a Romer-rel való ismételt találkozás sem hozza el a várt(?) csúcspontot, a nézőkkel trükköző zárójelenet viszont tetszett.

BBC-drámának megfelelően egészen ragyogó színészi játékok viszik a hátukon a kétszer másfél órát. Hayley Atwell pedig döbbenetesen jól néz ki a korabeli ruhákban...

Varázslatos. Ezt is várja az ember egy musicaltől, pláne ha a Royal Shakespeare Company tűzi műsorra: komoly tartalom és üzenet, humor, érzelmek hullámvasútja, legmagasabb színvonalú zenés színházi játék. Roald Dahl gyerek-történetét Dennis Kelly adaptálta színpadra, Tim Minchin pedig zenét és dalszövegeket írt hozzá. Egy könyvmoly kislány, Matilda nehéz élete, álmai és küzdelme: ellene az olvasást perverziónak tartó vicces és félelmetes szülők, az iskola félelmetes és vicces igazgatónője (férfi szerep); mellette a jólelkű tanítónő és a könyvtáros, plusz a többi iskolás. Mindezek alatt, mellett pedig a Matilda által részletekben elmesélt dráma a szabadulóművészről és az artistalányról.

Az előadás abszolút ziccerszerepe a kalapácsvetőből lett igazgatónő, Miss Trunchbull, aki amennyire nevetséges, annyira ijesztő is, főképp mivel gyerekeket terrorizál és gyűlöli a kultúrát (hadd ne aktuálpolitizáljak...). Alex Gaumond játszotta, bravúrosan. Matildát négyen alakítják, naponta előadás, 10 év körüli gyerekekkel - ez a négy a minimum, azt hiszem. Jómagam Cristina Fray-vel láttam a darabot, így nekem ő lett és már ő marad Matilda. Néha talán túl profi, túl megcsinált (ugyanúgy, mint a többi gyerekszereplő), de ez kákán csomót keresés, és amikor mesél, illetve amikor belekezd a "Naughty"-ba ("just because you find that life"s not fair") vagy énekli a "Quiet"-et ("like I've sailed into the eye of the storm"), akkor már egy szavunk sem lehet, csak a szívünk dobban, jó nagyokat.

fotók: uk.matildathemusical.com

Az előbb említett két dal, valamint az abc-t is applikáló "School Song" és az igazi programadó és lélekbemarkoló "When I Grow Up" a zenei csúcspontok. Tim Minchin rendkívül hatásos, könnyed és értelmes dalokat írt, ha kellett, viccesen, ha kellett, meghatót.

A sok gyerek miatt nem lehet egy könnyen megvalósítható előadás, mindenesetre nem ártana magyarul sem, az itteni gyerekeknek és felnőtteknek, egyrészt a zenei minőség, másrészt és főleg a tanulság, az olvasás és a kultúra és a gondolkodás méltó magasztalása miatt. Ránk férne.

Hosszú sor, 8 regény, 2 történelemmel foglalkozó mű, 3 graphic novel, igyekszem a lényegeseket kiemelni.

John le Carré az igazi angol nagyregényt írta meg Magnus Pym sztorijában, miközben nem is keveset merített saját életéből, fiatalkorából, valamint szélhámos apja alakjából Pym apjaként. Pym kisgyermekkora óta állandó hazugságokban és hazugságokkal él, a misztikus apafigurát keresi és attól menekül, ezek teszik tökéletes kémmé, no meg az erkölcsi korlátok hiánya, ami utóbbi alaptéma le Carré-nál, amikor a hírszerzés világát boncolja.

A kémkedés, mint tárgy marad, de más stílus: szépirodalom helyett magas színvonalú lektűr Greg Rucka újabb remeke, ami 4 vaskos képregény-gyűjtemény és 3 regény után méltó lezárása Tara Chace krónikájának, és a sok szívás után Tara is megérdemelt egy happy-end-szerűséget. Nagy kedvenc volt a Queen&Country sorozat, kár, hogy vége... És még mindig kémek és hírszerzők: a téma szakértője, Michael Smith a Bletchley Park történetét írta meg átfogó, izgalmas, részletes művében. (Bletchley-vel nemrég foglalkoztam.)

Leonard westernje, a Valdez egy szikár, kemény történet egy makacsul az útját járó ("he had no choice") fegyverforgatóról és igazságérzetéről. Nagy mű! Miéville sem okozott csalódást: a Konzulváros egy tőle megszokottan kidolgozott sci-fi, ami végül is a nyelvről, a kommunikációról, egymás megértéséről és a hazugságról szól.

Kiemelendő még két képregény. A Fatale bizonyítja, hogy Brubaker a hard-boiled noir nagymestere. Tim Seely pedig a slasher-fun Hack/Slash után a Revival-lal komolyabb, de hasonképp véres irányt vett, és megmutatta, hogy a "kisváros + feltámadó halottak" témában még bőven van kakaó, ha az ember tud írni és vannak ötletei.

Az ESPN America rendkívül sajnálatos európai távozásával új módszert kellett találni, mivel nagyon megszoktam már a hétvégi meccsdömpinget a képernyőn. A college-meccsekre az ESPN College Pass, az NFL-re az nfl.com-os Gamepass lett a megoldás, mindkettő a 100 euró körüli nagyságrendben mozog.

A College Pass képminősége nem HD, viszont a választék hatalmas: minden héten több tucatnyi football mérkőzés, ezekhez jön a labdarúgás, hamarosan pedig majd a kosárlabda végig a March Madness-en át a Final Four-ig, közben még itt-ott röplabda, lacrosse, baseball. Az amerikai egyetemi sport gigantikus rendszerének színe-java, kényelmesen használható formában. Kánaán. (Múlt szombaton behalt a platform, ami mondjuk elég dühítő volt, de nekik legyen mondva, hogy szép magyarázó és bocsánatkérő levelet küldtek utána.)

Az NFL Gamepass két különlegessége a HD minőség és a multi-meccses képernyő. Egymás mellett egyszerre négy mérkőzést nézni addiktív, fárasztó, csodás, adrenalin- és endorfin-termelő élmény. A vasárnap esték új dimenzióba lépnek mostantól. Mindkét platform, mindkét megoldás arra példa, hogyan lehet és kell globálisan elérhetővé tenni két ilyen több milliárd dolláros sport és szórakoztatóipari óriásvállalkozás termékeit, a meccseket, a sporteseményeket, ésszerű áron.