Rear Window

Mindenek felett a The Dark Knight Returns. Frank Miller 1986-os története újradefiniálta a műfajt, megteremtette a modern képregényt (a vele egyidős Watchmennel együtt). 190 oldalnyi kemény, sötét, mégis felemelő kaland: idősödő Bruce és Gordon, Oliver és Selina, mutánsok, Two-Face, Joker, egy széthulló Gotham, párbaj Supermannel... A nagyszerű sztorit még további magasságokba emeli az egészen unortodox panelezés, a sok kis képből álló oldalak, amiben a rajzok állandóan növelik a feszültséget, a sebességet, az izgalmat. Egy csodálatos műalkotás az egész.

Ha már szokatlan grafika: Fraction szórakoztató, az 50-es években játszódó könyvét a veterán Chaykin retro-fekete-fehér rajzai teszik igazán különlegessé. Joe Hill horrorsztorija megérdemli a sok elismerést, amit kapott. Apja, Stephen King, Snyderrel működött közre egy még sokkal kegyetlenebb horrorban. Mindhárom sorozatnak az első kötete volt, folytathatom. Csakúgy, mint a Stumptown-t, ami a jól ismert Rucka-színvonal és stílus.

A Fatale negyedik kötete a Brubaker-noir újabb kis gyöngyszeme, a Manhattan Projects harmadik könyve pedig még őrültebb, mint a korábbiak.

A képregények számának növekedése miatt mostantól ketté osztom a negyedéves listákat, hagyományos könyvekre illetve képregényekre. Lássuk akkor az első felét.

A szokásosnál talán kevesebb regény oka az élen szereplő monstrum, ami sok időt elvett, de soha rosszabb időtöltést! Stephenson Barokk-ciklusa szívem egyik különös csücske, a Confusion-ben pedig új megoldásként összefűzi a 4. és 5. könyvet, joggal, hiszen Jack és Eliza egyenként is terjedelmes történetszála egy időben zajlanak, és persze össze is függenek. Minden megvan, ami a korábbiakban: a szédületes történelmi, kulturális, gazdasági, társadalmi körkép, a kalandregény, mindez rengeteg humorral. Már "csak" a System of the World három könyve van hátra, és a kvázi-cliffhanger igen ígéretes a Confusion végén.

Faulks Madárdala annak ellenére számít első világháborús klasszikusnak, hogy 1993-ban készült, és tény, hogy egy igazi, hagyománytisztelő nagyregény. A Fajirtás az Ender-saga harmadik regénye, ami nem tud már felnőni a zseniális elődök, a Végjáték és a Holtak szószólója szintjére, kicsit túl is bonyolítja már Card, de ettől még jó sci-fi. Greene kém-thrillere (ki nem mondva) a spanyol polgárháborúra utal. Gilstrap második regénye hasonlóképpen építkezik, mint a Nathan's Run tette, annak egy nagyobb szabású variációja, de így annak frissesége és újdonsága is elveszik kissé, marad egy jó kis paranoia-thriller.

A negyedik fordulóban, a Kansas elleni megsemmisítő vereség és Brady lecserélése után megkérdezték Belichicket, van-e QB-kérdés a csapatánál. Elmosolyodott és otthagyta a sajtótájékoztatót. A többi pedig történelem: egy megújult Patriots egy megújult Brady-vel megnyerte az alapszakaszt, a rájátszásban kétszer mínusz 14-ről legyűrte a Ravenst, agyoncsapta a Colts-ot, majd a Super Bowl-on megint csak nagy hátrányból visszakapaszkodva, plusz a SB-történelem egyik legvitatottabb hívása után egy interceptionnel megnyerte a kupát.

Tom Brady a legnagyobb? Negyedik Super Bowl, harmadszor SB MVP, most éppen 4 TD-t dobott 4 különböző elkapónak a liga kiemelkedően legjobb védelme ellen, a nehéz helyzetben is tiszta fejjel kihasználva minden adódó lehetőséget. A playoff-csúcsai (győzelmek, TD-k, yardok) elérhetetlennek tűnnek bárki számára. Nyilván megválaszolhatatlan, de nehéz azt mondani, hogy nincs ott Montana mellett.

Ami a Seahawks-ot illeti: ami szerencséjük volt a Packers ellen, az nem volt meg a döntőben, az a bizonyos utolsó játék pedig szerintem is érthető hívás volt (nem tervezhettek egy játékra, háromra kellett), rosszul sült el, van ilyen. Ha megmarad a védelem, és kicsit tudnak erősíteni a passzjátékon, akkor eljuthatnak még ide, és akkor talán nem is lesz baj, hogy egy ilyen fiatal csapat meg kellet, hogy tapasztalja, nem minden papsajt.

Az olvasott képregények (TPB-k, papíron és digitálisan egyaránt) eddig lassú növekedése a tablet vásárlása után rendkívül felgyorsult, és ez már elkerülhetetlenné tette, hogy két részre szedjem a listákat, kezdjük hát a hagyományosabb könyvekkel.

Rakovszky Sóknak hívja most Sopront, de a terep ismerős, egy nagyon jó kis történelmi regény. A korszak (részben) azonos Hemingway klasszikusában az első világháborúról és a szerelemről és halálról, a regényben, ahol megtalálta EH a saját stílusát. A legelső kémregénynek tartják Childres több mint 100 éves regényét, aminek élvezeti értékét a hosszas hajózási, vitorlázási elemzések, leírások gyengítik. Esterházy második "Egyszerű történet"-e nekem egy fokkal jobban bejött, mint az első, jól ismert vidékeken jár EP: kitelepítés, család, vallás, Isten.

A Star Wars 2015 decemberi hetedik epizódjára készülve új regényeket is kiadnak. Az első a Rebels rajzfilmsorozat háttérsztorija, egy rutinos író, szórakoztató kis művel visz el minket az oly nagyon kedvelt univerzumba. És volt még egy jó sci-fi, egy jó osztrák krimi, és egy (az utóbbiakhoz képest meglepően) jó Anita Blake-történet.

Line Of Duty (2012): Az első évad a kisebb zökkenőkkel is kiváló és nagyrészt illúziómentes 5 epizód a rendőri elitről, a korrupcióról, a szervezett bűnözésről, Lennie James kiemelkedő alakításával. Örömteli újdonság, hogy szokásos angol nagyvárosok helyett ez Birminghamban játszódik. Az idén bemutatott második évad (Keeley Hawes-szal) állítólag még jobb, majd meglátjuk. (BBC)

Happy Valley (2014): Az év második legjobb sorozata a szememben a True Detective után. A szokásos angol kisvárosi nyomozós műfajnak egy igazi csúcspontja a nagymama/rendőrtiszt kutyakemény története emberrablásról, erőszakról, családról, múltról és jelenről. Realista, kegyetlen, meglepő hat rész, egészen csodálatos alakításokkal, melyek közül is kimagaslik Sarah Lancashire a főszerepben. A háttérben pedig az angol tv-sek által oly nagyon kedvelt yorkshire-i táj. Állítólag lesz folytatás, bármilyen furán is hangozhat elsőre. (BBC)

Csak néhány pont, ami közben eszembe jutott:

1. Az elmúlt éveknek nem a legjobb, de a legfontosabb filmje. A téma, a gondolatok, az ambíció, a hit, a filmtörténet miatt (ld. lejjebb).

2. Az aranykor producer-moguljai csinálhattak volna ilyet: Selznick, Zanuck, Thalberg, Wallis. Rendezőként feltétlenül John Ford, aztán később persze Spielberg, az egyik előkép és Kubrick, a másik. Mindent (szó szerint a mindenséget) magába foglalni, miközben mégis az emberről mesélni, meg a reményről, a haladásról, a végtelenbe vetülő tekintetről. Felemelni fejünket a porból, megcélozni a világegyetemet.

Komoly mennyiség, benne sok minden, kezdjük a regényekkel. Závada Pál új óriása fájdalmas és szórakoztató kaleidoszkóp rólunk, a történelmünkről, ami a nézőpontok váltogatásával és a rengeteg fotóval is állandóan friss és izgalmas tud maradni. Jelentős állomás a magyar irodalomban. A másik magyar regény a listán Szécsi Noémi újabb kötete, a XIX. sz-i emigráns-törénetet folytatja, de a süket főhőssel szerintem összeszedettebben, jobban, mint a Nyughatatlanokban.

A külföldiek közt néhány méltán klasszikus: Remarque első világháborús regénye óta már sokszor olvashattunk a háború hétköznapi iszonyatáról, a csatatér borzalmairól, a bajtársiasságról, a hazatérés kibírhatatlanságáról. Ő azonban mindezt 1928-29-ben jelentette meg, nehezen meghaladható szintet mutatva a követőknek. Cormac McCarthy Határvidék-trilógiájának befejező része összekapcsolja az első két könyv két főszereplőjét, John Grady és Billy most jóbarátok. John és a mexikói kurva románca természetesen tragikus és nagyon véres véget ér, McCarthy-nál mi mást várnánk, az epilógus a megöregedett Billy-vel viszont ad egy lélegzetvételnyi megkönnyebbülést nekünk. Dickens történelmi és romantikus nagyregénye, hatalmas tablója egészen érdekes élmény a mai geek-olvasónak, hiszen tudjuk, hogy sok szempontból inspirációt jelentett Nolan-féle Dark Night Rises-hoz. Megtaláljuk a kapcsolódási pontokat, témákat, karaktereket, ami csak növeli a mulatságot.

Ha már Batman: A Gotham Central második kötete folytatja a nagyon magas színvonalat, az egyik legjobb rendőrös sorozat bármilyen műfajban. A Pretty Deadly egy kellően őrült és misztikus vadnyugati történet kezdete, a Manhattan Projects alternatív történelme pedig ebben a kötetben kezdődik.

Politikai thriller, erős titkosszolgálati szállal, brit televízió produkció - mintha csak nekem tervezték volna. Nem is okoz csalódást, sőt az év egyik csúcspontja ez a nyolcszor egy óra a Stein családról és az elátkozott izraeli-palesztin konfliktusról. Hugo Blick, aki mind a nyolc epizódot írta és rendezte, odafigyelést és türelmet követel a nézőtől: a negyedik-ötödik részre derül csak ki, mi is történt 8 éve, és természetesen csak a végén, hogy mi is van most, ki kivel és miért. A történet vezetése, az információk adagolása és mindenekelőtt az emberi sorsok, az élő, igazi karakterek miatt azonban boldogan belemegyünk a játékba, és még egy-két logikai egyszerűsítés felett is nyugodt szívvel szemet hunyunk.

Maggie Gyllenhaal a főszerepben (majdnem azt mondtam, címszerepben, de ez értelmezés kérdése) egészen ragyogó, nem csupán az angol akcentus, hanem Nessa Stein minden rezdülése is hiteles. Hatalmasat nőtt színészként a szememben. Az egész szereplőgárda is nagyszerű, sok ismerős arc. És el tudunk-e képzelni tökéletesebb párost, ha magas rangú MI6-tisztviselőket kell ábrázolni, mint a két fantasztikus "veterán": Janet McTeer és Stephen Rea?!

A Louvre vásárolt két Vigée Le Brun festményt, mint azt az Art Tribune oldalain még tavasszal olvashattuk volna, amennyiben olvastuk volna, de jobb későn, mint soha. Egyfelől nagyon érdekes, hogy még manapság is forognak ilyen képek a piacon. És a nagyközönség szempontjából ráadásul szerencsésebb módon nem egy ázsiai gyűjtő, hanem egy múzeum veszi meg őket.

Másfelől mérhetetlenül izgalmas információ az írás végén a Grand Palais 2015-ös VLB-kiállítása, ami már most megremegteti szívemet, és kötelező programként kerül a jövő évi tervekbe. Nagyon várom!

Lehet, hogy csak nekem jött úgy össze mostanában, hogy sokat néztem ezeket, de igazán úgy gondolom, hogy az elmúlt másfél évben indult sorozatok között ritka nagy számban vannak "klasszikus-gyanúsak". Az Orphan Black, a Hannibal, a Utopia, az Orange Is The New Black és természetesen a (sorozatként kicsit más jellegű) True Detective bevonulnak a történelembe, mint kiemelkedő alkotások. Nem csupán rendkívül szórakoztatóak, magas színvonalon megírtak és megcsináltak, hanem mindegyik hoz még ilyen-olyan extrát, újdonságot, mindegyik önmagában egy-egy új fejezet a televíziózásban. Kiemelkedő sztorik, óriási karakterek mindnél, fantasztikus színészi teljesítmények itt (OB, H, TD), különleges, egyéni és feledhetetlen látványvilág ott (H, U, TD).

A True Detective esetében még a jövőbeni, újabb évadot sűrű homály fedi, de a többiből már lement a második. Orange-ot nem láttam még, Hannibal más szögből folytatta a teljes elmebajt, az Orphan talán kicsit egyenetlenebb volt, viszont Tatiana Maslany újabb csodálatos magasságokba emelkedett, a tegnap befejeződött Utopia pedig a múltat megmutató nyitó epizóddal az év egyik csúcspontját hozta. Aztán odáig már nem ért fel ismét, de így is a legőrültebb buli a televízióban. Nagyon jó volna, ha meglenne az a harmadik évad, ami Kelly tervezett, bár az esélyek a nézettség miatt nem jók...

Ezeket látom én a 2013-14-ben indult csúcssorozatoknak, de nyugodtan megemlíthetem még egy kicsivel alacsonyabb szintre téve például a Bates Motelt, a Vikings-t, a House of Cards-t, esetleg a Fargo-t. Jó év volt.

Még a költözködéssel együtt is összejött 11 mű, 7 regény, 3 képregény-TPB és 1 történelmi munka. Kezdjük az utóbbival: Némi kalózkodás után a cukor, a protestantizmus és az államadósság elindított egy kis szigetországot afelé, hogy a történelem legnagyobb birodalmává váljon. Niall Ferguson olvasmányos, végig érdekes és szakszerű könyve a British Empire évszázadairól talán sokak számára egy fokkal megértőbb, elfogadóbb a birodalommal szemben, mint lehetne. Nem hallgatja el egyáltalán a visszásságokat, a gyarmattartó tragikus döntéseit és azok következményeit, de komoly hangsúlyt kap a "mit köszönhetünk a briteknek?" kérdés is, és az egykori gyarmatok szempontjából a politikai, kulturális, gazdasági, társadalmi egyenleg bizony pozitív.

 A Brighton Rock joggal klasszikus, egy nagy író nagy könyve. A sötétség mélyén (miközben nagyszerű és nyomasztó) csak azért nehezebben értékelhető, mert mindig beugranak az Apokalipszis: most jelenetei, még úgy is, hogy a film csupán kiinduló pontként tekintett a regényre, ezernyi dolgot megváltoztatott hozzá képest. Le Carré eddigi utolsó regénye illúziók nélkül számol be és le a hírszerzés, a külügy, az ő dolgukat(?) végző magáncégek és az államgépezet tevékenységével, talán a korábbiakhoz képest több keserű szarkazmussal.

John Gilstrap könyve váratlan meglepetés: a gyilkosság miatt üldözött udvarias, okos kisfiú története egy nagysebességű thriller jókkal és rosszakkal, igazán magával rántja az olvasót. Szintén fiú menekül (na, jó itt inkább csak kalandozik, és kettő) a németeknél nagy sikerré vált Tschick-ben. Könnyed és gördülékeny coming-of-age sztori.

A képregények közül a legtöbb pontot kapót emelném csak ki: Kedvenceim közül ketten, Brubaker és Rucka dolgoztak össze egy évtizede, hogy meséljenek a Batman árnyékában/mögött/mellett dolgozó Gotham City rendőrségről. Egészen ragyogó, Michael Lark tökéletes rajzaival.

A San Antonio végtelen simaságú bajnoki diadalának egyik fele nyilván a Miami történelmi összeomlása. Hogyan lett belőlük egy fogalmatlan, hit nélküli, egyemberes csapat éppen az év legfontosabb egy hetére, az természetesen edzői, csapatszerkezeti hiba, és minden egyes játékos (kivéve LBJ) saját súlyos felelőssége. A "hogyan tovább Heat?" az off-season egyik nagy kérdése lesz. De a kosárlabda szerelmesei most ünnepelnek!

 A Spurs ugyanis a szófukar Gregg Popovich vezetésével 18 éve építi és működteti ezt a rendszert, amivel ötödször értek fel most a csúcsra. Minél teljesebb rotáció, csapatjáték, passzjáték, taktikai variációk, gondolkodás. Rendkívül tudatos és intelligens csapatépítés jár ezzel és kell ehhez: Nem eszement pénzekért, nem jó drafthelyekkel, hanem a játékosok (posztok, karakterek) gondos kiválasztásával, és aztán a keretbe kerülők irányába mutatott hit és hűség. Talán egyik játékos sincs a posztján az első háromban a ligában, mégis ők alkotják a legjobb csapatot.

A stílus, a felépítés az európai kosárlabdát idézi, különösen az NBA-ben uralkodó erőkosárlabdához, izolációs, egyéni játékhoz képest. Cseppet sem véletlen tehát, hogy a keret nagyobbik része az USA-n kívülről jött, és nem egyszer előfordult a döntőben is, hogy egyszerre négy külföldi volt a pályán egy szem amerikaival, Leonarddal vagy Duncannel (aki persze Virgin-szigeteki valójában...). De a franciák, ausztrálok, a brazil, az olasz tényleg egy másmilyen kosárlabdakultúrát hordoznak magukban, és éppen erre volt szükség ebben a különleges Spurs-ben.

Az is szembe megy minden NBA-logikával, hogy a három "future hall of fame" játékos egyikétől sem kellett a döntőben extra játék, és egy negyedik lesz aztán az MVP. Kérdés, hogy a Parker-Ginobili-Duncan trió visszatér-e még egyszer jövőre, és ha igen (aminek azt hiszem, kisebb az esélye), akkor lehetséges-e még egy ilyen csapatot, illetve inkább még jobbat köréjük építeni. Az mindenesetre biztos, hogy ha így fejezik be, akkor az is csodálatos. A győztes play-off meccsek számában idén megelőzték a Magic-Cooper-Kareem triót, és a döntőben egy fantasztikus kosárlabda-suli professzorai voltak.

A partraszállás, a történelem legnagyobb katonai akciójának 70 éves évfordulójára néhány kép, amit még ott fotóztam négy éve.

Pegasus Bridge:

Arromanches-les-Bains, Omaha Beach, Mulberry Harbour

Colleville-sur-Mer, Omaha Beach

Pointe du Hoc, Utah és Omaha Beach határa

Annyit sóhajtoztunk év közben, hogy nem sziporkázik úgy a Győr, mint tavaly, és hogy nem olyan acélfüggöny-szerű a védelem, mint az előző idényben. (Miközben veretlenek maradtak a BL-ben...) Ambros Martinból viszont végig sütött a magabiztosság, a hit, és elutasította a "kritikákat". Persze, hogy igaza volt.

A budapesti Final Fouron egy nyugodt elődöntő után a döntőben az egész évad legjobb, legösszeszedettebb játékát nyújtotta a csapat, gyakorlatilag hullámvölgyek nélkül, végig kontrollálva a mérkőzést. Minden egyes játékos megcsinálta, ami a feladata, és mindez ennek a csapatnak az esetében egy alig felülmúlható szintet jelent. Mondhatjuk, hogy nem volt baj, hogy a védekezés műfajának ifjú sötét Jedi-je, Lazovics pár perc után megsérült; hogy Knezevics láthatóan nem tudott mit kezdeni a közutálat terhével, de érezhető volt, hogy itt most ez a Podgorica sehogyan sem veheti fel a versenyt. A hazai pálya és a csúcsformával párosuló nagyobb tudás eredménye nem lehetett más, mint az ünneplés a végén.

Kép: Sports Illustrated

A helyszín és a lebonyolítás bevált, jó lenne jövőre is, még ha az ellenfelek nem biztos, hogy örülnének neki. A Podgorica és a Szkopje is erősödni fog, nehéz lesz tartani a lépést, viszont ha valakik képesek a triplázásra, akkor az Ambros és a lányok.

Jó magasan ültünk, de az élmény örök. Ekkora csapatot látni, ilyen jól játszva, ilyen hangulatban! És Görbicz Anita: nem a világ egyik legjobb játékosa, ezzel nem fogalmazunk pontosan, hanem egy ritka korszakos zseni, egy más dimenzióban kézilabdázó csoda, egy Messi, Gretzky, Magic Johnson, ilyenek. Becsüljünk meg minden pillanatot, amikor nézhetjük játszani.

A Game of Thrones negyedik évada elkezdődött, és a színvonal miatt kell néhány szót írnom. Az első rész egészen ragyogó volt, és tökéletesen látszott, hogy Weiss és Benioff, na meg persze az egész stáb mennyire otthonosan és magabiztosan mozog most már a közegben. Közeg alatt mind Westeros-t, a GoT-univerzumot, mind a televíziós műfajt értve. Az epizód felépítése, a jelenetek, a váltások, a ritmus - a tradecraft , a szakma, a szenvedély diadalmenete.

Aztán jött a Purple Wedding, jelentős epizód, elsősorban Joffrey halála miatt, de sok más fontos dolog is történt. Nem is ez az érdekes itt most, hanem a megvalósítás. Elmondható mindaz, ami az elsőről, és még valami más is. Nem emlékszem, hogy lett volna még egy ilyen rész, amiben tulajdonképpen semmi könnyed jelenet, semmi komikum, semmi könnyedség nem volt, egyik helyszínen sem, egyik történetszálban sem. Nyilván az esküvő volt a csúcspont, minden idők legkínosabb esküvőjén percről-percre nőtt a feszültség, a borzalom, a végkifejlet sem hozott feloldást, csak még súlyosabb kérdéseket. Nem kell, hogy ilyen legyen minden rész, sőt, éppen ellenkezőleg, kellenek poénok, örömteli események, felszabadultság a komor történetfolyamban (nem Sons of Anarchy ez), de egyszer-egyszer egy ilyen kemény, egyenletesen sötét epizód bizony, hogy jólesik.