Rear Window

Fura három hónap a könyvek frontján, hiszen elmaradtak a kiemelkedő "találatok", a kiemelkedő élmények, inkább csak egy jó és kellemes átlagot kaptam.

A drezdai út alkalmából újraolvastam az Ötöst, nyilván jó volt. Egy másik II. világháborús sztori Greene Ministry of Fear-je (főleg az első kétharmad) különös plusz-réteget kap azzal, hogy annyira erősen idézi a Hitchcock-féle wrong man - suspense-t. Benedek Szabolcs regénye nagyon vonzó: nyolcvanas évekbeli gyerekkor, rejtélyes zsánersztori, és igazán élveztem is, csak a végkifejletet nem éreztem teljesen "magaménak". McDevitt Hutch-sorozatának második kötete még jobb is, mint az első: hatalmas szabású, mégis az egyes emberekre fókuszáló.

A XX. sz-i történelem két engem nagyon érdeklő részletével foglalkozik két non-fiction könyv. A Patentöchter a RAF-terrort és utóéletét idézi meg egy áldozat és egy elkövető egymással kapcsolatban lévő családtagjain keresztül. A brit hírszerzés és kémelhárítás nagy ismerője, Ben Macintyre pedig Kim Philby-ről írt egy igen átfogó művet. Az ismert történet önmagában is elképesztő, és ehhez jönnek hozzá a hihetetlen, néha rejtői karakterek, akik benépesítették akkoriban a kémkedés világát.

Volt még két olyan könyv is, melyek önmagukon túl voltak érdekesek: Az új Star Wars-filmet regényesítette meg egy tapasztalt profi, és bár az addicionális infók, no meg a film újraélése nagyszerűek voltak, de fura módon a moziban olyan jól működő poénos párbeszédeket nem tudta visszaadni Foster. A The Exceptional Woman (bevallom) meglepett: egy Vigée Le Brun életrajzra számítottam, és helyette egy kimerítő gender-történeti, művészettörténeti, pszichológiai értekezést kaptam, ami Vigée néhány munkáján keresztül elemzi a női szerepet. A tudományos szövegen belül azért sok-sok nagyon érdekes és hasznos részletet találtam meg - még a kiállítás előtt.

Az év leginkább várt sorozata volt (számomra mármint). Vajon az überzseniális képregényt hogyan tudják átültetni mozgóképre? Nos, sehogy és nagyszerűen.

A történéseket és a (mellék)szereplőket illetően nem sok maradt. Kizárólag a Kilgrave-sztoriról szólt, ami túlzásnak tűnt 13 részen át (lásd a Daredevil "elfáradását"), de valami csoda folytán mégis működött végig. Nyilván hiányoltam a sok kis sztorit, nyomozást, amik a képregényben voltak, de érthető és (mint említettem) működőképes döntés volt. Ebből az okból a humor is kevesebb volt, illetve jobban rejtve lett. A sok-sok szuperhős-mellékszereplőből Luke Cage maradt, és ő is erősen átalakított múlttal. Megkaptuk viszont Trish-t, aki saját jogán is kitűnő karakter, a Jessicával való kapcsolata pedig olyan csodálatosan megírt és megmutatott barátság két nő között, ami párját ritkítja a populáris kultúrában.

A feminista megközelítés adta az alapot, a noir a tartóoszlopokat, és erre húztak egy kemény pszicho-thrillert, az egyik legjobb Marvel-gonosszal, aki csak létezik. Hiszen Kilgrave tulajdonképpen rémesen kisstílű (a klasszikus comic book villain-ekhez képest) és teljesen pszichopata. Azt tudtuk, hogy David Tennant jó lesz a szerepben - na még annál is jobb lett, könnyed és hátborzongató. Kevésbé volt egyértelmű előtte Rachael Taylor, illetve maga a szerep, Trish. Mint fent már írtam, a karakter szuper, Taylor pedig még szuperebb.

És persze a nagy előzetes kérdőjel, hiszen mégiscsak ezen múlott a legtöbb: Krysten Ritter, mint Jessica. Bevallom, én is kétkedtem, de engem is teljesen meggyőzött: Ms. Ritter az egyik legsajátosabb, különösebb képregényhősből a Marvel-univerzum egyik legnagyobb alakítását hozta ki.

Bendis mester nem nagyon vett részt a show-ban, de tetszett neki, ahogy képernyőre vették legédesebb gyermekét. Nem tudjuk még, hogy lesz-e második évad, hiszen jön a Luke Cage, a Defenders, a Daredevil folytatása - de kib...tt jó volna.

Nagyjából 150 Vigée Le Brun-kép - ez maga a csoda! A 80-as évekbeli amerikai kiállítást leszámítva nem volt még önálló VLB-retrospektív, most végre illő módon Párizs törlesztette az adósságot. A Grand Palais-ban a Champs Elysées-n két emeleten 13 teremben tátottam a számat, sírtam, nevettem, hogy ezek itt vannak, hogy ez megadatott.

Sok-sok helyről gyűjtötték be a képeket, legtöbbet a legnyilvánvalóbb helyekről: Louvre, Versailles, Oroszország, USA, Anglia. Meglepően sok jött magángyűjteményekből, ezeket külön meg kell becsülni, mert aligha láthatjuk őket többé. A kákán is csomót kereső azt is figyeli persze, hogy mit nem hoztak el. (Nyilván nem lehet mindent: el se férne, meg hagyni kell ezt-azt a partner-múzeumoknál is.)

A négy leghíresebb önarcképből például a firenzei, a texasi (itt fenn ez a kettő), valamint a szentpétervári volt itt Párizsban, a londoni szalmakalapos nem. Azt, hála az égnek, már többször is láttam. A két, méltán legendás "anya gyermekével" önarckép egyaránt a Louvre-ban van: a korábbit áthozták, a "görögöt" nem, sajnáltam is.

Voltak meglepetések is, pl. a svájci ünnep, vagy egyáltalán a kis tájképek, vagy éppen Simon Denis festménye róla és Julie-ről Tivoliban, de talán leginkább az Augustin Pajou által 1783-ban készített mellszobor, ami idealisztikusan gyönyörű.

"Lebrun, de la beauté le peintre et le modèle", ahogy La Harpe írta valamikor az 1780-as években!

Hatalmas klasszikusok és kedvencek az élen, kezdjük két befejező kötettel. A Fatale egy-egy korábbi része nem ragadott talán meg annyira, mint kellett volna, de a befejezéssel teljesen elégedett lehetek, ez noir volt a legmagasabb szinten. A Gotham Central nagyszerű lezárásában Brubaker a korábbiaknál már kisebb szerepet vállalt, Greg Rucka írta a nagy részét, köztük az utolsó sztorit, a Corrigan II-t. A vége pesszimista, kilátástalan, szomorú lett, de ez Gotham City, miért is hittünk volna mást...

A Revival és az Y: The Last Man esetében még messze a vége, mindkettő a jól ismert magas színvonalon tartja magát továbbra is, nehéz is megállnom, hogy ugorjak gyorsan a folytatásra. (Az Y-nál minden bizonnyal váltok majd a nagyobb adagokban való fogyasztásra.) És persze a Walking Dead még ezekhez képest is nagyon távol van a befejezéstől.

Magam megkavarására a netflixes DD-sorozattal egy időben olvastam a Bendis-féle DD-t, mindkettő nagyon jó. A képregény jóval később történik, de így is vicces volt látni a és figyelni a hasonlóságokat, a különbségeket.

Véget ért Neal Stephenson Barokk-ciklusa, ez a fordulatos, humoros, izgalmas történelmi, kultúr-, tudomány- és gazdaságtörténeti kalandregény-sorozat. A szokás szerint monumentális, 1200 oldalas utolsó felvonás kicsit nehezebben lendül bele, a három főszereplő közül sokáig csak Daniellel foglalkozunk, de aztán megjelenik Eliza és Jack is, az események felpörögnek, és egy csodálatos, többszáz oldalas londoni fináléba torkollnak, és eljön a felvilágosodás és a világnak új rendszere. Ennyi minden után nem is érdemeltek mást hőseink, mint happy endet - Jack esetében többszörösen is abszurdat. Az olvasó pedig boldog, elégedett, viszont máris hiányzik ez a világ... Örök élmény.

Három kortárs magyar érdemel említést még: Dragomán ezzel robbant be a köztudatba, és valóban varázslatosak ezek a "marosvásárhelyi" történetek. Szvoren Edina novellái még azoknál is komorabbak, viszont szintén nagy tudással és érzéssel megalkotottak. Spiró kisregénye Gorkijról egy érdekes bepillantás a sztálini elit életébe, és akkor válik igazán izgalmassá, amikor az ember elkezd utána nézni a kevésbé ismert alakok életének, a szövevényes kapcsolatoknak.

Néhány megállapítás a medencés versenyek kapcsán, Kazany után Rio előtt:

1. Jól áll a magyar csapat. A három arany, kilenc érem bizony az olimpián sem volna irreális. Hosszú Katinka megtalálta a négy számot, amit valószínűleg ott úszni fog: vegyesben most nincs ellenfele, háton pedig bőven van még fejlődési lehetőség. A csodás újjászületést bemutató Cseh, a végre befutó Verrasztó akár aranyért is utazhat majd, Gyurta meg naná, ő másért  el sem indulna. Kapás, Bernek, Kenderesi, Szilágyi a kellemes meglepetések lehetnek. A legnagyobb öröm számomra Kapás Bogi bronzérme volt a hihetetlen, 15 másodperces országos csúccsal, óriási volna az olimpián 800-on egy érem.

2. Európa uralkodik. Úgy elvitték (elvittük) az aranyak majdnem felét, hogy a hagyományos nagyok közül az oroszok, a németek, az olaszok csak egyet, a hollandok nullát nyertek. A brit csapat előretörése a leglátványosabb, de szinte minden számban ott van egy nagy rakás európai, aki veszélyezteti, illetve sokszor el is nyomja a tengerentúli nagyhatalmakat.

3. Melyek közül jó néhány szűk esztendő után visszatért az élvonalba Ausztrália, és a hagyományoknak való újbóli megfelelés kétségkívül a holland mágus, Jacco Verhaeren leszerződtetésének és munkájának köszönhető. És ez elvileg még csak másfél évnyi kapitánykodás eredménye, lehetnek még jobbak is. Az amerikaiak viszont hiába nyerték meg az éremversenyt, mégis nagy visszaesésnek tűnik a szereplésük. Az egyéni aranyak 80 százaléka egyetlen embernek köszönhető (lásd 4. pont), és az aranyesélyesek tömege mellett az erős középmezőny is hiányzott. Biztosan változatnak a felkészülésen és a válogatási rendszeren is. Plusz egy Phelps segíthet, de ennél több kell a régi dominanciához való visszatéréshez.

4. Katie Ledecky. Négy egyéni és egy váltó arany, három világcsúcs, és 200-tól 1500-ig mind a négy gyorsúszó szám megnyerése. Mindig voltak és vannak olyanok, akik egyeduralkodók egy-egy úszásnemben, számban. (Pl. éppen Hosszú a vegyesen most.) De ekkora fölény három számban, és a hozzátett 200-as ráadás, mindez nagyon ritka, és tátott szájú csodálatot érdemel. Még mindig csak 18 éves, a határ most úgy tűnik, a csillagos ég, kíváncsian várjuk, mi lesz, hova jut el még.

Gyakorlatilag az első résztől már a kedvenceim közé került az Alias, és a teljes 28 epizódot magába foglaló hardcover kiadást azonnal meg kellet szereznem. Csoda! Bendis kitalálta Jessica Jones-t, a szuperhősből lett romokban heverő életű magándetektívet, és megírta a történelem egyik legjobb sorozatát. A rengeteg beszélgetés, a különleges panelelrendezések, a hihetetlen jó szövegek, az emberi karakterek emelik ilyen magasságokba. A 15. rész pedig csúcs. (Lesz Netflix-sorozat belőle, egyelőre nehezen tudom elképzelni, de nyilván nézni fogom.)

Miller a Dark Knight Returns után (ami 10-est kapott tőlem) az eredettörténettel folytatta 1987-ben, de ezt már nem ő rajzolta. Teljes joggal klasszikus, viszonyítási pont azóta is. Ritkán volt ennyire emberi Batman és Gordon. Ha már Gotham City: A Gotham Central harmadik kötete a megszokott színvonal, a sötét zsaru-noir.

Második kötetek: a Manifest Destiny őrületében látszik a rendszer és tényleg igen szórakoztató, a L&K pedig továbbra is rémisztő és megkapó. Jay Faerber űrwesternje csak most kezdődik, én élveztem, maradok majd a folytatásra is.

Kimagasló mennyiség, tizenegy könyv. Két utazás is közrejátszott ebben, illetve az, hogy nem volt köztük különösen hosszú.

Ellroy L.A. Quartet-jét is elkezdtem végre, a Fekete Dália igazi noir, elemésztő bűn, szenvedély, bűzös sötétség, jazz és erőszak. A noir felé kacsintgat Pizzolato is a Galvestonban, de még inkább a tv-ben a True Detective második évadában, ami éppen elkezdődött. Sötét őrület és zene van elég Miéville első regényében is, ami a patkányfogó-mese 90-es évekbeli továbbgondolása. Nagyon érdekes, mennyire kész író volt már akkor, jött is rögtön utána a Perdido...

Ha már első regény: John le Carré-nak az Ébresztő a halottnak volt az első, és rögvest főszerepben ott van George Smiley is, nem is rossz. Kevesen hoztak olyan megbízhatóan minőséget, mint Sjöwall és Wahlöö, az 5. Beck-krimi is szájtátóan magával ragadó, egyszerűségében nagyszerű. John Keegan nagyszabású munkája az első világháborúról alapos, érdekfeszítő, világos, de kétségkívül nincs meg az egyensúly a nyugati és a keleti front között, a britek és mindenki más között. Érthető, de azért kicsit kár.

Két elsőregényes magyar a végére: Totth Benedek nagy-nagy fordítói rutinnal felvértezve egy kegyetlen és lélekölő magyar Trainspottingot írt. Bármennyire is reménytelen és rémisztő az a kép, amit ezekről a középiskolásokról fest, nekem még így is túlzás volt, amire kifutott a végén. Kemény Zsófi bemutatkozó regénye sokkal emberibben fogja meg ugyanezt a korosztályt, ígéretes első könyv, jól ír, a párbeszédein volna még mit csiszolni csupán.

A női kosárlabda EB nagyon magas színvonalú játékot, rengeteg kiélezett, utolsó percben eldőlő mérkőzést, magas szintű taktikai felkészülést és kivitelezést, valamint igen jó játékvezetést hozott. Egyik sem volt magától értetődő az utóbbi években (évtizedekben?), így ez az EB nagyon komoly jelentőséget, súlyt kapott máris. A szakmai újdonságokról, folyamatokról, trendekről elmélkedjenek a szakemberek, ami a nézőnek fontos, hogy szinte nem lehetett úgy leülni egy meccset nézni, hogy ne lett volna belőle egy igazán jó szórakozás.

A szerbek győzelme, ha nem is volt papírforma, a látottak alapján nem meglepő. Van egy brutális alapnégyesük (a két Dabovics, Milovanovics és Petrovics), a kiegészítőemberek megbízhatóak, és Marina Maljkovics a kispadon, akinek a rezzenéstelen, már-már közömbös arca nyilvánvalóan az apuka nyomdokaiban járó edző-tehetséget rejt. A jó játékosok, a szervezettség, az összeszokottság végtelen nagy szívvel, lelkesedéssel, hittel és megtörhetetlen önbizalommal párosul. Az utóbbi négyet a legnehezebb eltanulni tőlük, de persze mi az első háromban is jócskán le vagyunk maradva.

És még valamire emlékezhetünk majd: itt láttuk először Mása Vagyejevát, aki 16 évesen összehozott egy 12 pontos - 6 lepattanós átlagot. Egy elképesztően különleges tehetség első felnőtt tornája volt.

Kedvenc szubzsánereim közül legalább az egyiknek szerencséje van a televíziós piaccal: vannak igen jó kémes sorozatok. (Ellentétben a western és a sci-fi műfajjal, melyek a Deadwood ill. a BSG után képtelenek igazán értékes műveket létrehozni.)

Ősszel-télen volt még a Homeland 4. évada, ami feszültségében, összeszedettségében, színvonalában a kiemelkedő 1. évad méltó párja lett. A Brody halála utáni reboot, Carrie kihelyezése a terepre CIA-részlegvezetőnek megteremtették az alapot, egy jó kis hírszerzős, akciós drámának, és a sorozat élt is a lehetőséggel, nagyszerű 12 epizódot adott nekünk. A történet íve, a színészi teljesítmények, az izgalom, a csavarok és meglepetések még a néhány logikai bakugrást is feledtetni tudták. A realista, nem cukrozott nézőpont nagyon dicséretes, Carrie meg is fogalmazza a spy-trade tragikus igazságát: „because there are only wrong choices”. Az 5. évadra, ha igaz, megint helyszínt váltunk, nagyon reméljük, az is ilyen jó lesz.

Jó harminc évvel korábban, egy más korszak (bár akkor is sok gond volt Afganisztánban és Pakisztánban), más nézőpont, a The Americans, amiből rögtön három évadot néztem meg, pótolva az elmaradást. Óriási! Folyamatosan emelkedik a színvonal, a két show-runner keményen tartja kézben a szálakat, és a sok esemény, akció, művelet közben sem tévesztik szem elől, hogy a sztori a házasságról, a családról és a hazugságokról szól. Külön kiemelendő és ritka az ilyen történetekben, hogy az illegálisok, a Jennings család mellett milyen részletesen és ráérősen időzik az FBI-nál és a KGB-rezidentúrán is, újabb és újabb rétegeket téve a narratívára. A harmadik évad jókora gyomrossal ért véget (míg a mellékszálak közül furcsán lebegve hagyta Marthát ill. Kimmy-t), és ezzel biztosított minket, hogy Paige az origója a történetnek.

Nem mernék olyan messze menni, mint Rusznyák Csaba a Geekz-en, de hogy kicseszetten jó akciófilm, az hétszentség. Az imdb és RT pontok is az egekben. Egy kompromisszummentes őrület, amiben gyakorlatilag háromszor eljátssza Miller a MM2 fantasztikus tanker-chase-ét, csak éppen látványban, változatosságban tovább turbózva. Elképesztő ötletek, megoldások, trükkök a lélegzetelállító akciójelenetekben. Az "üzenetek", a "tanulságok" nem szájbarágósak, hanem természetesen jönnek. Tom Hardy-t ismerjük, Max Rockatansky neki való szerep, Charlize Theron viszont meglepően ragyogó, mint Furiosa. Csodálatosan jó szórakozás!

A kanadai válogatott játéka ezen a vb-n, a 10-ből 10 győzelem, a döbbenetes 6,6-os gólátlag, a sebesség, a szervezettség, a tökéletes technikai és taktikai tudás, a mindenkivel szembeni egyértelmű erőfölény, a döntőbeli mészárlás azért is volt váratlan, mert az "optimális", az "olimpiai" csapat gerince, nagy része közben otthon gyűrte a rájátszást. (Toews, Sharp, Seabrook, Getzlaf, Perry, Nash, Doughty - csak gyors példaként...) Az amerikai kosárlabda-válogatott jutott eszembe, amikor tavaly a vb-n az ő B-csapatuk (ha-ha-ha) tökéletesebb játékot nyújtott, mint előtte szinte bármilyen elődjük. Az érdem a játékosok mellett nyilván McLellan edzőé és a stábé, akik ezt összerakták és működtették, a hoki-történelem egyik legmagasabb csúcsát érték el ezzel a kéthetes teljesítménnyel.

 És ugyebár ellenük is játszunk jövőre Szentpéterváron. Hatalmas élmény lesz, semmi nyomás, nyugis meccs, csodákat nem ott kell majd tenni. Ettől a szinttől mi messze vagyunk, de mint kiderült, mások sincsenek túl közel.

Mindenek felett a The Dark Knight Returns. Frank Miller 1986-os története újradefiniálta a műfajt, megteremtette a modern képregényt (a vele egyidős Watchmennel együtt). 190 oldalnyi kemény, sötét, mégis felemelő kaland: idősödő Bruce és Gordon, Oliver és Selina, mutánsok, Two-Face, Joker, egy széthulló Gotham, párbaj Supermannel... A nagyszerű sztorit még további magasságokba emeli az egészen unortodox panelezés, a sok kis képből álló oldalak, amiben a rajzok állandóan növelik a feszültséget, a sebességet, az izgalmat. Egy csodálatos műalkotás az egész.

Ha már szokatlan grafika: Fraction szórakoztató, az 50-es években játszódó könyvét a veterán Chaykin retro-fekete-fehér rajzai teszik igazán különlegessé. Joe Hill horrorsztorija megérdemli a sok elismerést, amit kapott. Apja, Stephen King, Snyderrel működött közre egy még sokkal kegyetlenebb horrorban. Mindhárom sorozatnak az első kötete volt, folytathatom. Csakúgy, mint a Stumptown-t, ami a jól ismert Rucka-színvonal és stílus.

A Fatale negyedik kötete a Brubaker-noir újabb kis gyöngyszeme, a Manhattan Projects harmadik könyve pedig még őrültebb, mint a korábbiak.

A képregények számának növekedése miatt mostantól ketté osztom a negyedéves listákat, hagyományos könyvekre illetve képregényekre. Lássuk akkor az első felét.

A szokásosnál talán kevesebb regény oka az élen szereplő monstrum, ami sok időt elvett, de soha rosszabb időtöltést! Stephenson Barokk-ciklusa szívem egyik különös csücske, a Confusion-ben pedig új megoldásként összefűzi a 4. és 5. könyvet, joggal, hiszen Jack és Eliza egyenként is terjedelmes történetszála egy időben zajlanak, és persze össze is függenek. Minden megvan, ami a korábbiakban: a szédületes történelmi, kulturális, gazdasági, társadalmi körkép, a kalandregény, mindez rengeteg humorral. Már "csak" a System of the World három könyve van hátra, és a kvázi-cliffhanger igen ígéretes a Confusion végén.

Faulks Madárdala annak ellenére számít első világháborús klasszikusnak, hogy 1993-ban készült, és tény, hogy egy igazi, hagyománytisztelő nagyregény. A Fajirtás az Ender-saga harmadik regénye, ami nem tud már felnőni a zseniális elődök, a Végjáték és a Holtak szószólója szintjére, kicsit túl is bonyolítja már Card, de ettől még jó sci-fi. Greene kém-thrillere (ki nem mondva) a spanyol polgárháborúra utal. Gilstrap második regénye hasonlóképpen építkezik, mint a Nathan's Run tette, annak egy nagyobb szabású variációja, de így annak frissesége és újdonsága is elveszik kissé, marad egy jó kis paranoia-thriller.

A negyedik fordulóban, a Kansas elleni megsemmisítő vereség és Brady lecserélése után megkérdezték Belichicket, van-e QB-kérdés a csapatánál. Elmosolyodott és otthagyta a sajtótájékoztatót. A többi pedig történelem: egy megújult Patriots egy megújult Brady-vel megnyerte az alapszakaszt, a rájátszásban kétszer mínusz 14-ről legyűrte a Ravenst, agyoncsapta a Colts-ot, majd a Super Bowl-on megint csak nagy hátrányból visszakapaszkodva, plusz a SB-történelem egyik legvitatottabb hívása után egy interceptionnel megnyerte a kupát.

Tom Brady a legnagyobb? Negyedik Super Bowl, harmadszor SB MVP, most éppen 4 TD-t dobott 4 különböző elkapónak a liga kiemelkedően legjobb védelme ellen, a nehéz helyzetben is tiszta fejjel kihasználva minden adódó lehetőséget. A playoff-csúcsai (győzelmek, TD-k, yardok) elérhetetlennek tűnnek bárki számára. Nyilván megválaszolhatatlan, de nehéz azt mondani, hogy nincs ott Montana mellett.

Ami a Seahawks-ot illeti: ami szerencséjük volt a Packers ellen, az nem volt meg a döntőben, az a bizonyos utolsó játék pedig szerintem is érthető hívás volt (nem tervezhettek egy játékra, háromra kellett), rosszul sült el, van ilyen. Ha megmarad a védelem, és kicsit tudnak erősíteni a passzjátékon, akkor eljuthatnak még ide, és akkor talán nem is lesz baj, hogy egy ilyen fiatal csapat meg kellet, hogy tapasztalja, nem minden papsajt.